Megóhajtottam egy noteszt. Egy zsebnaptárat, pontosabban szólva. A zsebnaptár a hiú remény illúziójának mézét csepegteti belém, hogy birtokos vagyok, tudniillik: az idő birtokosa. Hogy van időm – időm legalább van. És hogy marad utánam valami nyom, ha csak valami kis kivonata, valami szinopszisszerűsége is az életemnek.
Tavaly hűtlen lettem. Megszédített a gőgös google naptár, ez az én szép, nagy, tiszta lapom az elektronyos világító ablakban.
Eluntam. Éppenhogy azt a nagy tisztaságát untam el. Meg az ablakosságát, amelybül kényszeresen kukucskálnom kellett folyvást ide-oda, így tékozolva el morzsánként a birtokot.
Hadd mondjam ki leplezetlen tárgyilagossággal így utólag: komisz egy év volt a tavalyi. Hogy a naptár az oka, vagy sem, én meg nem mondhatom, de – félig-meddig babonából – azon kapom magam, hogy rémesen megóhajtottam ismét azt a régi noteszt. Kávéfoltos, gyűrött sarkú papírlapokra vágyom szálkás, kusza sorokat róni kihűlt feketék fölött. Noteszt óhajtok, kalendáriumot, helyet az időnek.
A notesz a régi világ, a notesz szentimentalizmus. A notesz történelem. Egy valamirevaló notesz az aranykor. A noteszt tehát aranyárban számítják. Úgy ezernyolc és ötezer közt. Hát istenem, a múltért nagy árat kell fizetni. Az óhajtó mód, az, kérlek, manapság úri luxus.