Kérem, engem levettek a lábamról. Az eset a Kacsa és a Fazekas utca sarkán történt, ahol a Varsányi Irén lejtős lankái, vagy lankás lejtői csorognak alá. Nem is gondolná az ember, a történet szempontjából egy ilyen saroknak micsoda beláthatalan következményei lehetnek. Mondom, a sarkon történt épp, egy verőfényes, semmi kis tavaszi napon, hogy áldozatául estem ennek a fatális ügynek.
Hogy a dolog hogy is ment végbe pontosan, arról aligha tudnék referálni, elég az hozzá, hogy magukkal sodortak az események, pontosabban egy féktelen kerékpáros. Úgy bukott föl ott, úgy tört rám váratlanul, akár rideg logikára a vakszerelem: megmagyarázhatatlanul, megállíthatatlanul és végzetesen. Hogy úgy mondjam, jött, mint a karikacsapás. Aztán belém szaladt, mint kés a vajba. Levert, mint vak a poharat. Végül – a történetiség kedvéért – belém esett, mint ló a gödörbe. Még a szemem is behúnytam abban a röpke nihilben, ahogy részeg tehetetlenséggel potyogtunk egymás hegyére-hátára, ember, s kerékpár, a sárga földig.
Mikor a kármentésen, s a sokkon túljutottunk, kérdem tőle, mi történt. – Bocsánat – feleli -, bocsánat. Csak úgy megmámorosodtam a lejtőtől – mondja fura, mosolygós pátosszal, és látom, csak ahogy fölidézi is, könnyű szalonspiccbe ködül a szeme. Szóval, kérem, ez megmámorosodott. A Varsányinak a gyönge halmai ejtették bele ebbe a révületébe. Namost erre énnekem az jött a fejembe, ha a férfinépnek ez a minden női idomokba való képtelen belefeledkezése-belebódulása közlekedési kihágásnak számítana, hát micsoda pompás profitra lehetne itt szert tenni, kérem, ha valaki egyszercsak nagy hirtelen föltalálná a mámormérő szondát.
(fotó: Martin Munkácsi, 1936)