avagy az ehető fénykép készítésének hosszú és fáradalmas kálváriája
Az egész úgy kezdődött, hogy a Gálos Laci a FotóFaluban a sokadik pálinka után hozzám fordult, hogy egy performanszra készül, ami a food-art témát feszegeti, van-e valami ötletem, hogyan lehetne ehető képet előállítani.
Mivel ezt a bio- vagy organikus fényképészetet az elmúlt hónapok során eléggé legallyaztam – legalábbis ami a klorotípiát illeti –, és ennek okán szinte a bibliámként forgattam az alternativephotography.com nevű weboldalt, beugrott, hogy létezik egy antotípiának nevezett eljárás, amelynek során növényi pigmenttel (pl. levél- vagy gyümölcszúzalék kipréselt levével) érzékenyített hordozóra, általában papírra készítenek kontaktmásolatokat. Aztán meg az is eszembe jutott, hogy gyerekkoromban mekkora szám volt az “ehető papír” – a dugipénzünket folyton a patikában szórtuk el ostyára, amivel amúgy a nagyszüleim a gyógyporokat vették be.
Szóval a pálinkáspohár alján a zaccból kiolvastam, hogy ostyára kellene a Lackónak antotípiát csinálni. Persze a kíváncsiság lett a macska veszte, mindjárt gusztust kaptam magam is a dologhoz, és persze nem apróztam el, vakmerőn azt találtam ki, hogy a következő projektem az ehető szakácskönyv lesz. Most azt hiszed viccelek, pedig nem.
A kísérlet a következőképpen alalkult. Mivel azt olvastam, hogy a kurkuma viszonylag gyorsan és bolondbiztosan működik, célszerűnek tűnt azzal kezdeni. Namost, az ostyát érzékenyíteni sokkal macerásabb, mint hinnéd: egy, hogy amint nedvesség éri, behullámosodik, kettő, hogy amint nedvesség éri, ragad mindenhez, akár a csiriz.
Végül az lett a megoldás, hogy maszkolószalaggal leragasztottam egy üveglapra rögzített szilikonos sütőpapírra (eee), és rétegenként hordtam fel rá az “emulziót”, mindig megvárva, míg az előző megszárad.
Közben néhány papírt is kentem, próbálkoztam továbbá krumplival és almával is (mert széles e világon sok szent őrült szaladgál, és én mind megtalálom őket), de ezek az organikus cuccok előbb rohadtak be az üveg alá és/vagy rágták meg a hangyák, mint hogy beexponálódjanak, ráadásul amikor már úgy tűnt, lehetséges, hogy lesz kép a fólia alatt, kint felejtettem a kertben és totál eláztatta a locsoló, szóval végeredményben nem derült ki.
krumpli nyersen 
alma kurkumával érzékenyítve 
alma paradicsomlevéllel érzékenyítve
A kurkumán túl találtam még néhány izgalmas emulziót, de a kakaó és a matcha élénk tévedésnek bizonyult (vagy egyszerűen csak túl türelmetlen voltam és hamar bontottam ki a “szendvicset”). Az áfonya papíron épp csak látens képet mutatott, az ostyán viszont egy hét után se láttam mást, csak hogy több helyen is szétrepedt, szóval ehető fotográfiának egyelőre jele sem mutatkozott.
ostya exponálás előtt 
ostya exponálás alatt 
ostya exponálás után
A továbbiakban mutatok még néhány szégyenletes kulisszatitkot, de nem ér röhögni.
Itt egy kicsit csüggedten tortillával kezdtem kísérletezni, aminek a Gálos Laci nagyon megörült, mert – idézem: Akkor be lehet hozni az azték emberáldozatokat témának!, és amire egy másik kedves ismerősöm némi iróniával megjegyezte, hogy ő a tortillát csirkével, az ostyát csoki/citrom krémmel szokta érzékenyíteni, és általában ehető. Hát igaz, ami igaz, a molekuláris gasztronómiának is vannak buktatói, mutatom:
Szintén tortilla. Láthatóan texturáltabb, ellenben kisebb a felbontása, mint az ostyának.
Aztán egyszerű papírtesztek, ezek úgy 1/2 nap alatt elkészültek. Az első amolyan hibrid, mivel friss levél került a papírra (paradicsomlevél paradicsomlevél levével érzékenyített papíron – hogy legyen benne egy kis nyelvtörő is). A második azért izgalmas, mert a kávé-hibiszkusz valamiért negatívan exponálódott be, szemben a két szélsővel, amelyek láthatóan a fedett részeken sötétebbek.
Ez pl. almahéjból kivont antocianin. Megszórtam C-vitaminnal az apróra vágott almahéjat, mire mesés rózsaszín levet engedett, azzal kentem át a papírt. Mondjuk a kész print elég halvány lett, viszont a tesztpapíron a szódával utókezelt pigmentcsík zöldbe fordult, szóval úgy tűnik, hogy az antocianin lényegében inverz klorofill. (Jó, valójában most csak blöfföltem, de elvileg amúgy az alma piros színét az érési folyamat során lebontódó klorofill okozza – bár ezt egy biokémikus precízebben és komolyabb tudományos megalapozottsággal el tudná magyarázni.)
A sok pepecselésnek az lett a vége, hogy beküldtem egy kurkumával készült nyomatot a World Anthotype Day 2024-re, amivel egyfelől bekerültem a cégkódexbe, mert könyv készül belőle, másfelől ezt a kedves és megtisztelő üzenetet kaptam:
“And thank you for putting Hungary on the map. You are their representative.” (Malin Fabbri)
A kurkuma mellesleg tényleg egész gyorsan beexponálódik. Ráadásul ph-érzékeny, NaHCO₃ oldattal utókezelve bevörösödik. Szóval szódával elmegy.
És ha még bírod cérnával, akkor most már tényleg mutatok két ehető képet, bár az egyikről kiderült, hogy az emulzió, a paradicsomlevél-lé szolanint tartalmaz, ami nagyobb mennyiségben toxikus, de a Gálos szerint a food-art lényege tökre nem az egészséges táplálkozás találkozása az ízélménnyel, meg egyébként is, ki az a hülye, ugye, aki meg akar enni egy fotóművészeti alkotást.
Gábor Enikő szederrel érzékenyített tortillán 
tisztára Mona Lisa 
a Nagyon kis receptkönyv egy részlete paradicsomlevél-lével érzékenyített ostyán
Ezek a nyomatok nagyjából egy hét alatt készültek el (azaz hevertek a tűző napon). Ennek fényében a szavatossági idejük szerintem irreleváns. Mondjuk azt, hogy fixálási processz híján meddig és/vagy milyen formában maradnak láthatóak, csak az Univerzum tudja.
Mindenesetre most, hogy a mesterséges intelligencia hajnalán a képeimmel már majdnem eljutottam arra a szintre, ahova Niépce a júdeai aszfalttal, és az egyetlen érdemük, hogy elkészültek, úgy döntöttem, hogy az ehető szakácskönyv készítését egyelőre jegelem. Beérem az ehető képpel – bár ami azt illeti, ennél azért általában jobbat főzök.