Nem úgy esett, hogy targikus hirtelenséggel, hanem lassan, alattomosan. Eleinte még röhögni is tudtam magamon, hogy én, mint érzelmi balansz, haha, pont arról vagyok én kérem híres, józan ítélőképesség, fenenagy tartás, ugye…
Aztán telesírtam egy kávét. Meg kéne tanulnom árnyalatnyi mérlegelés után eldönteni, kinek, minek nyitom ki a kapukat. Nem azonnal elszegődni, kötni ebeket mentális karókhoz. A karók hegyesek. És normális eb úgyis szakít, ha bír. Az eggyel jobb szar, az csak eggyel jobb szar. Pont annyi. Elengedni kéne. Mit elengedni: elbocsátani. Az az igazi úri huncutság. Hogy kutyából mégiscsak szalonna.
Nem zsarnokoskodni rajta – uralkodni magamon. Beleestem, nincs mese.