Criticus, kire legtisztább pillanataiban úgy emlékezett, mint ki kedvtelve kutatja forró kútjai bugyogó mélyén az egyiptomi Toth smaragdtábláit, különös tekintettel az ibolyakék bolyhos-foszlós pléd meleg burkára, kommunikációs közlekedőedényeit szűkre szabva bizonyos BBC-s kimértségre és távolságtartásra való hajlammal áldva vagy verve könnyed nyilatkozatot tett, ítélni élőket és holtakat.
Tenéked, Servilis, ki bohó gondatlansággal ölelnéd kebeledre emez ocsmány világot, szeretve mind a vérpadig, pediglen igazságod nincsen, e helyt roppant veszélyes lenni is csak.
Criticus, kedélyállapotja szerint böjtöt tartott épp, avagy hódolva az érzékek élvezetének, fénylő arccal szopogatott az edény aljáról utolsó csirkecombocskát, éktelen vörös pacát ejtve keble hullámzó halmára, s ismét csak kedélyállapotja szerint útálkozó arccal reálegyintett, vagy sem. A pacára, úgy értem.
Tenéked, jó Servilisem, oly szellemi vezetőre van szükséged, ki által megtapasztalhatod, hol lakik az atyaúristen. Mert lásd, a test nehézkes, ostoba – s könnyedén lepöccintett férfiborostája szegletéről egy botor, kósza morzsát -, a test lehúz.
S Criticus, kedélyállapotja szerint elpöfékelt ekkor egy dohánnyal töltött tömzsi rudacskát, avagy épp leszokófélben volt, s ez roppant felingerelte, kedv s öröm röpkedtek tova, és ura enyhülésére Servilis, kinek több ragyogó oltára is volt Criticus számára, egy macska óvatosságával a lejátszóba helyezett egy évadnyi Sopranost, s csöndes mantrába kezdett.
Hónapokon keresztül minden éjjel megöltem, nem afféle régi, elcsépelt, hétköznapi módon, hanem újszerű és festői körülmények között.*
* Mark Twain