[Most mondhatnám, hogy vigyázat, itten spoilerezés lesz vastagon, de inkább csak felhívom a figyelmedet, hogy nyomokban cselekményleírást tartalmazhat.]
Ez a fejedelem-kérdés, ez különben foglalkoztat; van ám nekem erre koncepcióm, lehet, tapasztalati okokból kifolyólag. Hogy énnekem a fejedelem – karakterisztikája szerint – egy idealisztikus-utópisztikus fiktív szerelem, egy oltár, fixa idea, tudod, olyasféle, amit az ember amolyan védőháló gyanánt feszít maga köré, amely mögé a félelmei elől szükség szerint visszahúzódhat; belemenekülhet, belegabalyodhat kedvére, éppen mert fiktív volta miatt semmiféle valóságos veszélyt nem jelent rá nézve. Na, tehát: az én olvasatomban a fejedelem a Szendy Ilka legprivátabb valósága, a magán(y)szférája, a világnak az az arca, amely számára élhető és viselhető. Mer’ máskülönben az ilyen Szendy Ilka féle karakter, hát tudod, az nekem olyan, akire én simán ráolvasnám a Darvasit, hogy: úgy bámult, mint akinek a szemébe szállt a világszilánk, és nem érti sem az életet, sem a halált.*
Amúgy meg még azt is gondolom, hogy a Szendy Ilka, minden gőgje és önzősége ellenére, igenis szerette a Gönczi Dénest, vagyishogy, igenis, a Gönczi Dénest szerette – úgy és annyira, amennyire csak a valósághoz fűződő viszonya engedte.
Az persze nem elhanyagolható tény, hogy ez a kapcsolat eleve hendikeppel indult: a Gönczinek felesége, családja van, a társadalmi hierarchiában a Szendy Ilka alatt áll – ez a kis mesalliance tehát egyik fél számára sem felvállalható, ugyanakkor egyik fél sem képes lemondani róla; de most őszintén, ilyen kilátásokkal mégis mire verné magát az ember… (Namost szerintem az „apadó kút” is ezt szimbolizálja. A morálisan destruktív, perspektívátlan kapcsolatot, amelyben a felek egy idő után megfonnyadnak, elapadnak.)
Azér’ a Dénes, aki különben nem volt beszédes ember, a Dénes, aki csak akkor szólt, ha mondott is valamit**, mégis megpróbálta volna ezt az elengedés-témát (elvégre az ő vállát legalábbis elég kemény erkölcsi felelősség nyomta), ezt az „elutasítást” azonban a Szendy Ilka sem szociális hierarchiája szerint, sem érzelmileg nem volt képes értelmezni, kezelni, pontosabban úgy kezelte, hogy megszűntette magát az okot, a konfliktusforrást, Gönczi Dénest. Ami nincs, az nem fáj, ugye, annak perspektívája sincs, át van vágva tehát faszányosan a gordiuszi csomó, kérem szépen.
Tetszik, nem tetszik, ilyen működés létezik. Jó, nem ennyire karakteresen mutatkozik, de mutatkozik.
Namost, általában az olyan személyiségvonásokat tartjuk normálisnak, amelyekkel statisztikailag gyakrabban rendelkeznek az adott társadalom tagjai, úgyismint
– hatékony valóságészlelés,
– a viselkedés akaratlagos szabályozásának képessége,
– önértékelés és elfogadás,
– érzelmi kapcsolatok kialakításának képessége,
– alkotóképesség.
Tehát a társadalmilag elfogadott normarendszer szerint a Szendy Ilka egy beteg ember, lehet őt ezért gyűlölni, de szerintem van neki baja elég amúgy is. Nna.
Meg aztán még az is eszembe jutott, hogy na és akkor mi van, ha az egész Gönczi-gyilkosság ugyanolyan fikció csak, mint a fejedelem alakja? Ha csak szimbóluma annak a folyamatnak, ahogy egy Szendy Ilka-féle deviáns magatartásforma megpróbálja feldolgozni a visszautasítást? Hogy hány dimenziója van a bomlott tudatnak? (Jójó, tudom, kicsit elragadtattam magam. De mi van, ha?)
Lehet, a Virágzabálók után nekifekszem újra, aztán egymásnak eresztem a Szendy Ilkát meg a Pelsőczy Klárát. Végülis mindkettő elég ábrándos ahhoz, hogy boldogtalan legyen, és mindkettő elég ábrándos ahhoz, hogy boldogabb legyen bárki másnál.
* Darvasi László Virágzabálók
** Szilágyi István Kő hull apadó kútba