Ami azt illeti, elég fura dolgai vannak. Ilyen fura kötődései, hogy a kávéját mindig az otthoni ezüst kiskanállal keveri. Vagy hogy állandóan azt mondogatja, hogy szééétbaszazideg, és ezt olyan szenvtelenül és kifejezéstelenül tudja mondani, és tényleg szétbassza különben, csak ezt kevesen tudjuk.
A Róka például akkoriban elég bizonytalan volt magában. Jó volt pedig, volt egy fasza intonációja, meg tehetsége is hozzá, meg ez a bizonytalansága. És ebből a bizonytalanságából kifolyólag folyton kérdezgette, hogy Pistikém, abban a tegnapiban, mit gondolsz, milyen voltam, hogy látod, kihoztad belőlem a maximumot? – szóval így kérdezgette, hogy valamiféle visszaigazolást kapjon, valami értékelést. Na és a Róka szülinapi buliján, úgy hajnaltájban, amikor az alkoholszinttel együtt a Rókában már eléggé megemelkedett a bátorsági tényező, meg a szociális elfogulatlanság, akkor megint kérdezgetni kezdte, és a Pisti a maga szenvtelen és kifejezéstelen tónusában elkezdte mondani, hogy igen, Róka, valahogy tudtam, hogy ez megint előjön, pedig már a Krisztának is mondtam, hogy – és ezen a ponton hirtelen elkezdett valami furcsa halandzsa nyelven beszélni, tisztára, mint aki totál bepörgött, vagy ott helyben durva adatveszteséggel 192 kbps-mal mp3-ba tömörít, szóval, valami fura kvantumdialektusban lenyomott a Rókának egy kismonológot, aztán rámnézett, hogy ugyekriszta, én bólintottam, és erre a Róka nagyon bután nézett, de csak bólogatni mert, mivel a Pisti mégiscsak tekintélyszemély, de később azért félrehívott, és megkérdezte tőlem, hogy én értettem-e, amit a Pisti mondott. Értettem, mondtam neki. Arra a Róka megkérdezte, hogy de mi volt az, és akkor én is mondtam valamit kvantumnyelven, és röhögtem, és elmagyaráztam neki, hogy csak vicc volt, de a Róka nem értette. Hát volt bennem némi empátia, mert a Pistit néha tényleg nehéz megérteni, de persze ez csak szándék, meg önbizalom kérdése, merthogy a Pisti ilyen késes ember, úgy értem, aki hagyja, azt darabokra szedi, miszlikbe aprítja, hogy aztán abból valami szépet és fontosat építsen.
Azt is szokta mondogatni, hogy Krisztám, te tudod, én egy maximalista állat vagyok, és ha valaki, én aztán igazán tudom, mert engem is szétszedett és összerakott már, és az elején ezt is olyan szenvtelenül tette, mint mindent. Bocsánat, mondta, bocsánat, tudom, hogy ezt már egy hete felvettük, de úgy érzem, hogy ezt te jobban is, bocsánat, megtennéd a kedvemért mégegyszer, kérdezte, és megtettem. Alakul, mondta kifejezéstelenül, alakul, de még nem az igazi, és hogy megtenném-e mégegyszer, és mégegyszer megtettem, megtettem újra, mire, hogy: ez már majdnem az, de mééég… és akkor megint, és újra, és addig ismételgettem azt hetvenhét másodpercet, míg már nem is voltam, vagy voltam, csak nem én, vagy nem is tudom, de egyszerre felépült valami szép és fontos, pedig addigra a könnyeimen és a taknyomon, de nemcsak a fájdalom, hanem az öröm miatt is, és akkor bejött a műterembe, és nagyon halkan, egyáltalán nem szenvtelenül azt mondta, sírj csak, meg azt is, hogy ne haragudj, most már érted, ugye, és értettem, és láttam, hogy ő is sír; hát kivajúdtuk, úgy mutogatta mindenkinek, mint valami kincset, de nem mint a sajátját, hanem mint az enyémet, úgy mutogatta, mintha ez lenne a Bölcsek Köve, ez a hetvenhét másodperc a finálé elejéből.
És ezt az egészet az ezüst kiskanál miatt mondtam most el. A kiskanál miatt vettem kés alá. A kiskanál miatt, amivel ma megkeverte a kávémat.