Mert kifényesedett, addig szőttem-fontam körülötte észrevétlenül, fű alatt. Alapoztam, építettem, dózeroltam, megint alapoztam, mert én mindig behúzom a tizenhármast, de az a tizenhármas az a Tizenhármas, ami a Valaminek a vége, és a Valaminek a kezdete, mert minden elaggott Valamiből elősír egyszercsak egy picurka, épp csak csírázó Valami, és mindig annyira megrendít a születésnek ez a szakrális mirákuluma, hogy talán épp ez hajt, ez lendíti tovább a kereket, a kerekemet – mit kerekemet! gömbölyűmet! És nem számít, hogy ma még minden kávém egy újabb pöttyel jelöl meg végig az elejemen, s hogy a hátuljamon feslettek már a gomblyukak a sok föl-le-föl-le próbálgatástól, mert alatta ott van már a Szaturnusz a sal jegyében, az Aleph, az Egy magánya, mágiája, teremtőereje, ott van, hogy annál teljesebben egyesüljön minden létezővel – Guarda e passa „Nézd meg és menj tovább“.
És alatta ott van már a Vénusz a sal jegyében, a Gimel, a Három női szépsége, a Szó, az Értelem, az Alak egysége, a materializálódás végfoka – „Nézd meg és menj tovább“ -, s íme, ott a Mars a sulphur jegyében, a Mem, a Nagy Kaszás; ó, hát mi az, amit önmagamból önmagam fölé alkotni bírhatok?
Most, hogy minden egy kicsit más, szóba állsz még velem, ha majd megint pucér arccal és kócosan nézek rád, és nincs az a kis csillogás, az az utazóládából elővett, újra kifényesedett kicsike glória?
A bolondot az utolsó lépés érdekli, a határátlépés. Mi van tovább?