Megint abban az öreg házban laktunk.
Lebegett a mennyezet. Azt gondoltam, biztos erobikoznak a nyugdíjasok. Nézd, mondtam, lebeg a mennyezet, talán szólni kellene az öregeknek, ne ugráljanak. És csak feküdtem az ágyon, néztem, hogy ereszkedik a födém egyre lejjebb, hogy táncol a plafon, és akkor jött a víz, kövér vízcseppek buggyantak elő, végiggördültek a falon, a falról csepegett, és nem is fal volt, akkor láttam, hanem vászon, hatalmas hullámívű redőkkel, és ahogy fellebbentette az október szagú szél, nagy, tágas terek voltak ottan harsogó, vastag gyeppel, éles kontúrokkal, hogy kedvem támadt lóval vágtázni, bele a vad zöldbe. És hát nem is ház volt az, hanem sátor, én vontam magam köré – a kisgyerekek és a kis állatok szeretik az ilyen kuckószerű dolgokat, ahol elbújhatnak, vagy titkos indián vagyok.
És találkoztam Vele, és teljes volt, de nem nagyon tiszta, mert az ilyen függvényszerű dolgokat én sose láttam át igazán, csak le akartam nyűgözni; hát táncoltam a színpadon, szép, komoly zenére táncoltam hófehér, lebbenő tüllben, felette örvénylett a barna hajam, alatta meg a fehér rózsaszirmok, és az maga volt a szenvedély, és az egész előadás mindössze három percig tartott, de micsoda katartikus három perc volt az – ott állt legelöl, csak nézett fényes tekintettel, és a nézők őrjöngve tapsoltak, és akkor vége lett.
Hosszú táviratok jönnek-mennek odaátról ideátra, meg vissza.