Vagy ha például úgy látnék, ahogy a Boho. Hogy önkívületben.
Úgy értem, azt játszanám, hogy én vagyok a Hosszú. Na és hát, ahogy lát engem a Hosszú, az ő külső nézőpontjából. Úgy önkívületben. Magamra ölthetném akkor az ő férfijellemének a harapósságát, úgy beszélhetnék rólam. És akkor szentimentalizmus nélkül magamban tudnám tartani, hogy von magához engem, az ő feleségét, mikor megmolyosodik valami gondolat a fejemben, és dörmögi bele az izzadságtól ázott kutyaszagú nyakamba, hogy te, asszonyjószág, te. Ha a Hosszú lennék, ebben a magamhoz vonásban ez a szentimentalizmus, ez nem lenne.
És róla meg, a Hosszúról, úgy beszélnék akkor, hogy én. De persze azt, hogy én, nemigen mondanám, inkább csak úgy beszélnék, hogy a bizonylatok kötegelt nyomtatásán javítottunk kicsit, vagy hogy már megint sokat fogyasztunk, mert királyi többesben lennék, ha én lennék a Hosszú – mi lennénk.
Ha én lennék a Hosszú, úgy intenék a motoron, hogy abban a mozdulatban egy líra lenne, egy pőre, lenge vágy, hogy attól nekem, az ő feleségének, könny futná el a szememet, és kívánnám, hogy ez a balett mindig ott legyen a kezében. Ha a Hosszú lennék, abban a mozdulatban ez a szentimentalizmus, ez nem lenne.
Ha én lennék a Hosszú, látnám, ahogy reggelente én, az ő felesége, reszkető cimpákkal fürdetem az arcomat a párában a kreccsegő-harákoló kotyogó fölött. Ahogy merengve szívom a cigarettát. Ahogy a nevetésből sírásba fordul a szemem. Ha a Hosszú lennék, ebben a képben ez a szentimentalizmus, ez nem lenne.
Ha én lennék a Hosszú, úgy látnám magam, az ő feleségét, mint aki tükörbe néz.