Amikor a hatszázhuszonötödik sikertelen hívás után dühödten kifakadtam, hogy valaki igazán levehetné már rólam a rontást, és hogy soha többé nem akarok fényképet csinálni, a Férfi lakonikus tömörséggel csak annyit mondott, legyek jellem és ne morcogjak, mert aki minden józan megfontolást nélkülözve önszántából döglött nyersanyaggal, és bár nem önszántából, de a körülmények következtében szintén döglött vegyszerekkel, ráadásul olyan – kamerának nevezett – dolgokkal próbál képet készíteni, ami egyébként épeszű embernek még csak meg se fordulna a fejében, az a megpróbáltatások közepette is őrizze meg a méltóságát.
Majd csodás pszichológiai érzékkel (vagy mert elmélyült alapossággal tanulmányozta a hozzám mellékelt használati útmutatót) a kezembe nyomott egy harmonika-kihuzatos Voigtländert, hogy menjek és játsszak vele.
Aztán volt még az is, hogy Harival megnéztük az ARCot, és a korábbi évekhez képest egész jó volt a felhozatal (a kedvencem amúgy az interaktív Stop plakát Waldorfos része).
Mondjuk különös ízt adott a dolognak, h egy szokatlanul fegyelmezett csoportos látogatás keretében aktuálisan közvetlenül egy, az Ikeához közeli parkban tekinthettük meg – és ezt most nem azért mondom, mert utána kiültünk piknikezni néhány egészen bizarr színvilágú és textúrájú fánk kíséretében, amivel kapcsolatban hosszas és beható elemzés során arra jutottunk, hogy valójában fánk formájú hotdog.