Van ez a pasi, aki fenyőfát árul.
Ródolt különben, még fiatalabb korában, ezt akkor mesélte, mikor néhány éve segített hazahozni a fát, és behívtam egy kávéra. Hogy a ródolás, az fasza volt, mondta, dehát az anyja beteg lett, aztán valahogy nem volt szíve magára hagyni, akkor találta ki a fenyőbizniszt. Hogy abból majd eltartja, meg kezelteti is az anyját. Nyáron dinnye, télen meg fenyőfa. Merthogy itt ez a frankó kis placc a sarkon, a patika mellett, érted, csak kibaszod a bal indexet, vagy az elakadásjelzőt menet közben, a többiek meg kapják be, tisztára meg bírnak hülyülni ilyenkor az emberek, na, mondta, hát ez így működik, és hogy ez már csak rosszabb lehet, puska kellett volna, meg molotov, nade mindegy. Úgy három nappal karácsony előtt jönnek a nagy bazi bömösökkel, azt' lerabolják teljesen, szinte nem marad semmi, csak a silánya. Szóval megéri, na, legalábbis bejött a számítása neki. Azért persze hiányzik a ródolás. Meg az ökörködés. Hogy az milyen egy bohém élet volt, na mindegy. De a kávé, az milyen jól esik neki, átfagyott egészen.
Amúgy megszaladhatott neki az üzlet, mert tavaly már csak az árut hozta, olyankor lehetett csak látni, máskülönben alkalmazottai lettek neki. Azoktól vettük a dinnyét nyáron. Odajártunk minden nap, arra a kis placcra dinnyéért, ÚrSus meg én. Az volt a rendszer, hogy kiválasztottunk egyet, kettévágattuk, és felesbe fizettük. Minden nap.
Mondjuk ugyanezt kipróbálhatnánk fenyővel is.