Amikor a Tigris először említette, elég hülyén néztem rá. Mert egyszercsak így fordult hozzám: kipróbáljuk az estélyit, jó?
Namost énbennem, az én csavaros női rafinériám mentén haladva, fel sem merült, hogy a Tigris valójában az STi-ről beszél – ez csak később derült ki -, és azt mondanám, hogy ebben a pillanatban a nemek közti áthidalhatatlan szakadék nyilvánult meg a Tigrisnek abban az árnyalatnyi kis választékosságában, ami különbséget tesz estélyi és STi közt.
A férfiörömből akarnék mutatni valami csekélyke szeletet, abból az ellágyulásból, ami az STi műszerfalának szól, abból az elködült tekintetű, gyöngéd vonzalomból valamicskét, ami férfi és kocsi között szövődik kizárólagosan, amit nő meg nem érthet semmiképp.
Abból az izgalomból, ahogy megízlelik, megérzik egyszerre egymást: a férfi a gép doromboló engedelmességét, felbődülő erejét, s a gép a férfi akaratát maga felett, ahogy az omega-kanyarban visszaveszi egy leheletnyit a lábát a gázról, aztán finoman odalép megint, kilengeti, megcsúsztatja a farát az STi-nek, az meg engedi neki, a férfinak, kecsesen lódul egyet balra, aztán a drift után szinte magától irányba áll. Akkor megbrummogtatja kicsit, fröccsen a sárga sár, fölötte libe-libe-libegős a járása az Imprezának, a lámpák meg szűrőzve vannak ottan a kamerában, mint egy giccsfotón, képzeld csak el, ahogy ott roppantul röppen a járgány, rázza az a háromszáz lóerő irgalmatlanul.
Na és amikor kiszáll, akkor fénylik a szeme, a gép halkan mormol, cicáskodik még búcsúzóul neki, a fékpofák meg csak fújtatnak, tajtékzanak sűrű párába fúlva, neki meg – mondom – fénylik a szeme, érzelem szinte nincs is az arcán, csak, hogy fúúú, ennyit nyökög, és abban benne van a férfiszerelem.
