Te, azt még nem is mondtam, énnekem van ám vértezetem is. Jó, hivatalosan nem ez a neve, csak lényegében véve.
Szóval ezen a vértezeten időről időre megtörik a lendület, sőt, egy-egy lendület törik meg. Egy-egy indulat. Vonóhorognak hívják máskülönben. Funkcionálisan még az életben nem használtam. Tudatilag nem szerves része a hétköznapjaimnak, inkább úgy mondanám, hogy kampányjelleggel el-elmorzsolok érte egy hálaimát.
Vonóhorog, érted, nomen est omen, mesterségem címere, vagy amit akartok. Tudod, mondtam már, szeretek a zavarosban halászni. Fennakad rajta néha ez-az. Pénzes pér, például, meg felpillantó küllő (ennek milyen szép neve van: gobio uranoscopus), cifra kölönte, ilyenek. Máskülönben kárászok mind. Amikor a lépésszabály megszegik, ugye, hogy ilyen aranyjánosi fordulattal éljek. Olyankor általában kiakad, aki horogra kerül. Megtörik, finoman szólva. Úgy lökhárítóilag.
Mindig derűvel kezelem a dolgot, jó reggelt kívánok, hát, ezt jól kifogtam, ugye nem esett baja – valahogy így. Ezt általában nem is értik, dehát akinek ilyen komoly quarterback-je van, megengedhet magának ennyi nagyvonalúságot. Akkor csak hebegnek-habognak, hogy jaj, nem láttam a vonóhorgot, meg hogy bocsánat, az én hibám. Most erre mit lehet felelni? Az én aktív panelem erre általában az, hogy további jó utat.
Mondjuk, azon most komolyan elgondolkodtam, hogy belegravíroztatok a kocsi seggébe valami figyelmeztető szöveget. Ilyesmire gondoltam: Légy tartózkodóbb, ne lihegj a seggemben, ne akaszkodj rám. Ez itt dugó, baszod, ne indulatoskodj. A horog rossz tanácsadó.