E pisztolában az a baj csupán,
hogy megáztam én máma is csunyán,
s ezért a kedvem szörnyü ingatag.
E pisztolában az a bökkenő
– lett légyen hangulatom bárminő –,
hogy tél van ím, s eső es rengeteg.
E pisztolában nincs, csak kis szomor:
mikor törik mán le a deres orr,
vagy hogyan lesz így befagyott valag?
E pisztolában nincs, csak női bú,
hogy lébe lép a csepp magassarkú,
s a tél csak loccsan, csélcsap szenveleg.
E pisztolában nincs amúgy harag,
csak elmereng, az idő mint szalad,
s most értem én, a télviz mit jelent.
E pisztolában most fellebbezek.
S bár összehordok itt havat-hetet
– eleggé döcögve peng mán a lant –,
e pisztolában kérve kérem Önt,
ki az időjárás dolgában dönt,
hogy emberelje végre meg magát!
E pisztolámnak dőre stílusát
bocsássa meg nekem hovatovább,
s nézze el hangnemem komor hevét.
Maradok híve tisztelettel
(itt kevesebb lett a szótag eggyel) –
Aki Megint Megitta A Levét