Üveges mozi, rámázott kép. Olyan mozi, hogy leülsz az alléban, és bámulod a kirakatot.
Abban a rámázott képben láttam meg. Háttal állt, nagy fekete ülep, fehér kézelő, épp az aranymetszés szabályai szerint – művészmozi.
Szemben kicsi, hordótestű asszony, Magnumot majszol, pattan a fagyos csokoládéburok.
A fehér kézelőben aranyosan csillan meg valami, lehet, ceruzaelem. Dörzsöli egyiket a másikhoz – mit csinál ez, fázist mér, vagy mi? Vagy az a titkos perverziója, hogy vett két elemet, s most kisüti őket? Nézem jobban, valami kis flakon az. Pillanatragasztó.
Akkor leesik, hogy ez ragaszt valamit, lehet, ékszer, hát azért csillogott. Na, tán szétesett a pecsétgyűrű?
És csak áll ott, egyik kezében a fuksszal, másikban a flakonnal, az asszony szótlanul majszolja a jégkrémet, átnyúl a flakonért, a nagy fekete ülep meg élére vasaltan lapogat valami követ bele az aranyba, ujjai közé csippenti, a baljában tartva szorítja össze előírás szerint. Neki is van Magnumja, a fogai közé harapja, s úgy félkézzel tépi le róla a csomagolást, pattan a fagyos csokoládéburok.
S mikorra az utolsó csokoládéfoltot is leszopogatja a pálcáról – szorítsa egy percig a ragasztandó felületre, ugye -, a fuksz is kész.
Kiballagnak a száraz, éles fénybe, a negyven fokba, a kicsi, hordótestű asszony – fapapucsban, mozdulatlan csípővel, combtőből jár csupán -, s a nagy, fekete ülep, megállnak a sötétkék Volkswagen Caravelle mellett. Akkor az asszonynak nyújtja, az meg átfűzi a fehér kézelőn, a gomblyukon a mandzsettagombot.
Mert nem pecsétgyűrű volt az, hanem mandzsettagomb, Kusturica úr, instállom.