Kérlek, hogy bocsásd meg azt nekem –
Énnekem az irány, az mindig kétfelé, a fönn, a lenn, az odakünn, s az idebenn.
Kérdem csak azt, az ajtót tartsam-e, hogy jössz-e közös fedelünk alá – ki én, s te be?
Engesztelhetetlen sima arccal [csak semmi érzelem, még összeráncolod magad], hogy: dehát már kint vagyok. Tő a mondat a szádban, és szárazon recseg, de énnekem az irány, tecciktunni, kétféle, hogy ki, vagy be, azt nem tudom, ha kérhetem.
Teneked, te örökké sértett, panelbáróid vannak, nekem egy árva grófom se, gőgös angyalom, te birtokos nemes vagy, s birtoktalan, nemtelen én; nyolc hónapja vagyok viselős evvel. A testemen hordom: idekünn, meg a szivemben: odabenn.
Nem úgy.
Nem ügy, tudod, csak néha, mikor magamhoz nyúlok, megvág kicsit. Nyolc hónap, teneked mondjam? A hadak vége volt. Ez [vagy mondjam: Ő?] összekuszálódott, s a bolt azóta kenyér nélkül, üresen. Nyolc hónap, érted-e, hogy kávét is csak a Snájdig főz [s ez nem kevés], meg a Jász utcában a portás, karcos, keserű a Zsigafrédó.
S a férfinem, ó, a férfi mind nem, igen, viselős vagyok éles szélekkel és széles élekkel, de ne sajnálj fiam. Csak próbáld meg legalább kevésbé undokul, ha kérhetem.
-, azt a harminc évet szép, őszkontyú asszonyom, megbocsásd.