Na hallod, ki a fene tudta azt a kiscsajok közül a nyolcvanas évek végén, hogy mi az a Party Letters Sindy? Gumimacik, az rendben, meg persze a jó kis Tódi, és akkor egyszercsak Énpicipónimon, mint a honfoglaló magyarok, betörtek a Kárpát-medencébe a Mattel, meg a Hasbro, és ott voltak, megtelepedtek, mint a gomba. Nem lehetett azt megemészteni a klasszikus gumibabák után, évek múlva is csak röhögtünk rajta. Aztán egyszercsak besétáltak rögvalóságukban, hogy úgymondjam. Bele, a perifériás látómezőmbe életnagyságban. Az objektívembe, bele. A Partin Letört Szingli, meg a Beszélgess Velem Sindy, személyesen. Meggyőződésem, hogy manapság egyenesen a Sarah Jessica Parker update-eli őket.
Namost van ebben valami elbaszott. Vagy legalábbis én nem értem. Azt a tipikus hatvanas évekbeli amerikai háziasszonyfejet, azt nem. Azt nem is adom neked, a saját önző értetlenségem okán. Még rágódnék rajta. Te meg úgyis hozzáképzeled, bízom a vizuális készségeidben. Szépek amúgy, becsüld meg őket; drágák is, UrSus szerint mindenképp, én nem kértem meg, hogy ezt fejtse ki bővebben.
Azért énbennem nosztalgia mégis a Keljfeljancsival kapcsolatban van. Kérem, annak a lelki habitusára én bátorkodnám felhívni a figyelmet. Megjelenésében nem nagy szám – két pingponglabda, valami kis festék, meg az alján egy fél ólomgolyó. (Talán.) Brilliáns. Olyan eltökélten és megátalkodottan felpattan mégis, hát az sose hagyja magát padlóra küldeni. Pedig nincs is neki napszemüvege.