Megrázóan izgalmas Való Világ-széria a negyvenes-ötvenes-hatvanas évekbül, amelyhez tessetek, kérlek, sutba vágni az összes előítéleteteket. Vagy ne tessetek: mire átrágjátok magatokat húsz év gyökerekig hatoló önvizsgálatán, a Harmadik Birodalom fölemelkedésén és bukásán, egy – a Bálint gazda precizitásával művelt – „pompás” börtönkerten, egy másfélévtizedes, babszemekkel mért, fiktív földkörüli utazáson, addigra úgyis levetkőzitek magatoktul.
Egy ember nemcsak fekete vagy fehér. Épp ezért úgy gondolom, nem dolgunk ítélni fölötte, pláne úgy, hogy nem is voltunk ott.
Üssetek le szívlapáttal, de nekem ez a Speer egy végtelenül szimpatikus fickó. Egy ember, aki tele van ambícióval, kreativitással, roppant szakértelemmel és szakmai alázattal, pazar íráskészséggel, naív elfogultsággal és jószándékkal. Az már más kérdés, és persze öléggé sajnos, hogy a pokolba vezető út is csupa jószándékkal van kikövezve.
Nnaszóval, nyomós és nyomasztó húszévnyi villalét volt ez nekünk, a Speernek meg nekem, föl-fölszárnyalva néha nagy, tágas terek érzetével, visszahullva a nyirkosfalú, szűk cella klausztrofóbiájába, mesés és mesélős húsz év volt, ahogy fent, úgy lent, ahogy kint, úgy bent.
Mondom, tisztára Való Világ. Hogy a végén csak egy maradhat? Hát, a Hess nyerte meg a szériát. Azé’ szegény miatt úgy összeszorult a szívem, pedigaztán.