Te, hát én úgy haragszom erre a Magdára, hogymég! Na majd mindján mondom ezt is.
Nade. Először is halálba idegesített, hogy nem bírom olvasni. Mán ott tartottam, hogy félbehagyottá nyilvánítom. De nem volt pofám. Hja, kérem, akinek még az Adybandi is a glóriáját fényezi, azt nincs pofája az embernek csak úgy, úri szeszélybül félbehagyni. Úgyhogy adtam neki még egy esélyt. Erre mi lett? Halálba idegesített, hogy nem bírom letenni.
Úgy lehet, meg kell csendesedni a Margithoz. Vagyizé, a Magdához. Szépen, nyugalmasan ír. Lényegében nem is értem, hogy evvel a szép nyugalmasságával hogy tudott ennyire fölbosszantani. Mer’ mindamellett zajomban-csöndességemben folyamatos késztetést éreztem, hogy ritmikusan ütlegeljem a Magda fejét egy palacsintasütővel, mint Vitéz László az ördögét, hogy térjmagadhozbazmeg, térjmagadhoz!
Azt mondja: a sok megszokott rossz természetünkké vált; már elképzelni sem tudtuk volna magunkat más életben. Meg, hogy: Észre sem vette az életét; s az élet elment.
Nahát írnék én receptre az ilyen szűklátókörű Magdaféléknek egy-két közös vakációt az Anne Shirleyvel, hogy rádöbbentse őket végre a saját, némileg fékevesztettebb fantáziájukra.
Dr Németh
***
Na, ez éppen fordítva vót, mint a Színek és évek. Hogy hopp, a svung, azt’ egyszercsak beleáll az ember úgy histórikusan, hogy hovatovább.
Különben még az elejibe’ empátikus is vótam ezzel a Máriával, végeredményben minden gyereklánynak van legalább egy ilyen Siposúr-fajta, vagy Seregély-szerű – nekem Fehértamás-féle – felhőpilótája, egy Ideál pilóta, aki a felhőkből száll alá a virágos mezőre, hogy eljöjjön a menyasszonyáért – szóval egy ilyen sokhűhó semmiért, hogy úgy mondjam –, csak normálisan az ilyesmi elmúlik. Vagy nem. Aztán olyankor az van, hogy a test halála az okoskodás.
***
Úgy látszik, a Kaffka énnekem a héjanászom. Nyugtalanít, bosszant. Izgat, mint a cigaretta. A végire akarok járni.
Rosztoky Éva mintegy keretjátékszerűen főszereplője csak a regénynek. Az Állomások valójában egy roppant nagyívű társadalmi kórrajz, a Nyugat hőskorának, a „Nyolcak” történetének krónikája.
Namost. Annyira Ikrek a Kaffka, annyira kettő, hogy a hűvös, a tükröző élet, a Rosztoky Éva mellé ellenpontozásul „odahány” még egy hősnőt: a forró és hedonista Szörény Teklát, a hullámzó életet, a másik oldalt (mindig mondom: ahogy fent, úgy lent), csak hogy ezzel is igazolhassam a héjanászt, ugye.
Szóval, mondom, annyira ikrek a Kaffka, annyira húzd meg-ereszd meg, hogy néha beindul, mint egy lendkerekes kisautó, máskor meg elfárad, elrezignálódik, unalomba fúl. (Mondom, a Kaffka, nem a Rosztoky Éva.)
Agyonfojtogat a szinte parttalanul hömpölygő epikus nagymonológjaival, meg ezekkel a dekadens hangulati elemeivel. Aztán lazítja kicsit a gyeplőt; az itáliai utazás friss, nagy levegője után persze megint annál fullasztóbb a következő állomás. Szép tónusokat fest különben az Éva a Margit. Szép húrokat penget. Úgy mondanám, az atmoszférák zenéjét játssza, csakhát.
A Kosztolányi szavaival élve: „A hév, a mondanivaló bő ömlése, többször oly határokon túl sodorta az írónőt, melyeknél nézetünk szerint helyesebb lett volna megállania.” Enszájából, ugyanakkor az én számíze szerint ugyanez viszont így hangzik: “a széles, bő epikai keretbe elveszne ez a filigrán mondanivaló.”
Na erre varrjál gombot.