Kólában nagyanyám volt az úttörő. A családi eseménynaptár piros betűs ünnepeinek háttér-ornamentikájába egyszercsak beszivárogtatta. Hogy mikor először, nem is emlékszem.
Minden unokának szigorúan egy üveg jutott. És mint ahogy a kis cseresznyefa [saját oltás] első termése is névtáblázva volt szemenként, hogy Jocóé, Ilié, Erviné, na így volt névtáblázva a kóla évről évre. Kisüveges két decis, sörnyitós-kupakos macera szigorúan. Személyre szólóan. És hiába jött később a kézzel nyitható dobozos, meg a literes-két literes petpalack, kóla az kóla, olyan és annyi, ahogy első látásra, kész. És ahogy pálinka kizárólag reggel, rántott hús kizárólag vasárnap, úgy kóla kizárólag a vendégnek. A kóla, az mégiscsak státusz. Szívjogunk van nekünk egyfajta konformizmushoz, kérem szépen.
Valahogy családi tradíció lett belőle. Hogy magunknak, a magunk örömére kólát sose. Csak ha vendéget várunk. Te, jön az Irén, meg a gyerekek, hozzál már egy pár üveg kólát, és akkor hoz. Amúgy sose. És az Irén, meg a gyerekek persze mindig csak vizet isznak, esetleg a Laci kér egy feketét, a kóla meg úgy ottmarad. Na és olyankor iszunk kólát.
A kóla a természet ajándéka. Az emberi természeté.