Az a fütyülő hang, akartad tudni, hogy az mi.
Lekottázom most – műszaki analfabéta, egy
elbaszott Ludwig van: én,
rádtörök szophi(e)sztikált tempóban –,
mit értek hozzá végtére is.
Az ékszíj, ahogy sikoltva köpül,
csepüli a levegőt
ott a tető alatt, a fedélzeten, az fütyül,
te drága.
Úgy fütyül, ahogy a tejszínű, halvány
piskótalábammal
a gázpedálon táncolok neked –
lassú a lépés, egy-két-hár,
lüktet a szív, gyors-gyors,
hívja pörögni a szélcsapodár,
szalagos gumit.
Mélyeket sóhajt a pedál; amottan
kacagva gurguláznak
a csapágyak,
benn koccan a sok
bohó golyó,
csörren, ciripel mind, megannyi bolond,
kövön pörrenve rebbenő gurulós kavics,
macskadoromb.
Szelepek hintáznak
föl-le, föl-le szaporán,
lágyan bluggyan a benzin,
injektoron
oson által,
munkahengeren selyem olajerecske andalog,
kiemel, ki emel, ringat engemet?
Ó, az a kis szörcs, az a
klattyanó kis slájm, az az
urbánus trafikális agilitás,
a nyers mennyé’mábaszod:
gyertyán
vastagszik egyre, keményszik a koksz,
korom – hol az egy? –,
na ettől olyan taknyoskás.
Meg hát a gumi,
peres, röppen a göbre, sistereg,
vokalizál,
nagy levegő, a bár kettő-egy, kettő-egy,
hátul kevesebb, hevesebb ott,
táncol a segge, zár
kon-centrál a koncertre. Tangó
ez, hát engedd, fiam, hogy megvaduljak –
vak vágta, szabadon
horkan a lóerő; belépek,
bele a gázba laposan, nem vét a láb, ne félj,
csak az életet lehet elrontani, ééés
váltás: egy-két-há –
a karod, drága, add hát, vezess,
vezess, vagy én vezetlek.