A Szabó Csilla volt a vörös posztó. Nem azért, mert mindig kiönzőzte magának, hogy ő legyen a királylány, vagy mert a gumizáshoz, focizáshoz reménytelenül béna és elkényeztetett volt, hanem, mert annak ellenére került be (miért??? hogyan???) a családi albumba, hogy amikor hatodik születésnapjára akkora marcipánrózsás pörköltcukor-tortát kapott, mint a fejem, félujjnyit sem adott belőle, s ezt még azzal is megfejelte, hogy egyetlen nap alatt kétszer árult el.
Geréb-Szabó Csillát máskülönben Csillukának kellett szólítani, mint azt a nagymamája kihangsúlyozta, és bár a sassoon frizura nem kifejezetten, vagy kizárólagosan az urbánus kiscsajok aktuális divatja volt, úgy nem viselte senki, ahogy ő viselte: minden reggel bevasalták a végét, úgyhogy eleve volt valami megemészthetetlen ellentmondás abban, ahogy apródfrizurásan anyám menyasszonyi ruhájában (!!!) királylánykodott, arról nem is beszélve, hogy én alapból sokkal jobb fejeknek gondoltam az udvari főméltóságokat.
Csilluka évekig minden nyáron a nagymamájánál töltötte a perszonális halidéjt, és – mint afféle lakókörzeti megbízottnak – az én feladatom volt, hogy őnyafkasága holdudvarában az udvari bolond szerepét betöltsem. Szókimondó, nyers gyerek voltam, és mikor egyszer elegem lett az egészből, egyszerűen közöltem vele, hogy nem vagyok hajlandó többé se bolondot, se vőlegényt játszani, és hogy húzzon el, van más barátom, akivel sokkal jobb játékaink vannak. Nyomatékul rácsaptam a parkettaajtót.
Annyira zokon vette, hogy bemószerolt édesanyámnál. Egésznapos szobafogsággal büntettek. Bánkódtam az árulásán, de titkon örültem, mert abban bíztam, hogy többé nem keres. Csakhogy unatkozott. Délutánig bírta, akkor odaólálkodott az ablak alá, hogy menjek játszani. Undokul azt mondtam, nem tudok, mivel beárult, szobafogságban vagyok. Erre kérlelni kezdett, hogy másszak csak ki az ablakon, ő megígéri, hogy hallgat róla, mint a sír.
Őszinténszólva rabságom nem volt túl szórakoztató, s úgy ítéltem meg, kívül mégiscsak tágasabb, és lepaktálni az árulóval szégyenteli ugyan, de mégiscsak jobb, mint bezárva, magányosan unatkozni. Kicsit még kérettem magam, hogy győzelme mégse legyen olyan fényes, aztán kimásztam. Vesztemre persze.
Factum, hogy halálosan belegázoltam a hiúságába azzal, hogy beadtam a felmondásomat, és semmi bosszú nem volt elég édes ahhoz, hogy kompenzálja. Factum, hogy egy kígyó mosolyával engedte meg akkor délután, hogy kivételesen tündér lehessek. És factum, hogy még aznap este odaállt anyám elé, és minden apró részletre kiterjedő beszámolót prezentált szökésemről.
A büntetésre nem emlékszem. Igaz, arra sem, hogy ez volt-e a nagy vízválasztó, de ennek kellett lennie. A fotó valahogyan, valamiért mégis ott volt, ottmaradt a családi album elején.
A tépés ugye nem szorul magyarázatra?
