“Lehet, hogy nem hiszik el neki, de a besúgáshoz is kell némi rutin. Olyan ez, mint a vízszerelés vagy az asztalosmunka: amíg az ember ki nem tapasztalja az alapvető fogásokat, csak vergődik, maszatol. Legtöbbször a kliens orra előtt. Na itt, mondjuk, nem bámulja senki. Persze kapott néhány tanácsot annak idején, mire figyeljen, mit hova írjon, de akkor se könnyű. Néhanap csak ül elárvultan a kikészített ív előtt, és fogalma sincs, hogyan fogjon hozzá. Egyedül van, akár az anyjában. Mi legyen a mindent eldöntő első mondat? Legyen az egészenek valamilyen íve, vagy csak a csupasz tények libasorban? Melyik hang a meggyőzőbb: a tartózkodóan unalmas vagy a bizalmasan olvasmányos? Mennyi dilemma egyetlen napon…”
Szóval, mi legyen a mindent eldöntő első mondat?
Fedlap, szennylap, címlap…
A 12. számozott oldalon tépem a hajam, hogy nincs nálam jegyzetfüzet.
A 14. számozott oldalon úgy ver pofán a “totojázó stréberség”, hogy torkomra fagy a röhögés – pontosan érzem, hogy találva vagyok – ingem ez nekem, hiába na.
A 22. számozott oldalon konstatálom, hogy bár még nem tudom, mit osztanak, “igazából nem is fontos. A sor teszi azzá.” Sorból pedig, hál’ Istennek, nincs hiány, feszes mondtszerkezetekben, eposzi terjedelemben hömpölyög a szürke ötven-sok árnyalata.
“A házban, akárcsak egy nagy fazékban, mindenki réges-rég összerogyott már. És ez a massza nem szül hősöket, szúrós szemű halhatatlanokat, csak önmagát termeli újra, sűrűn és elpusztíthatatlanul, hogy kitöltsön minden szabadon hagyott rést. Ha egy nagyravágyó művész köztéri látványosságnak akarná kifaragni a város történetét, a múló időt, mert hely akad bőven, akkor ezt az egybepárolt semmit kellene megformálnia, a vasárnapi ebédek töppedt hangulatát, a létezés iránti csöndes elkötelezettséget, ami itt közönyt jelent, vagy valami furcsa nemtörődömséget.”
Last minute ajánlatunk, kérem szépen, egy kedélyesen semmi kis, partiumi és erdélyi városokból összegyúrt fiktív helyre, nagyjából mintegy tíz-tizenöt évet felölelő időtartamra szól, a humánusan és illedelmesen távolságtartó hétköznapi hátterébe a romániai történelmi-politikai rendszerváltozásnak. Az apartman címe: Törekvés utca 79.
A történet az, hogy igazából nincs történet. Ahol nincs történet, ott nincsenek hősök. Idő van, nyúlós, hájas, nehéz idő. Rendszer van. Semmi kis életek vannak. A széprajzú keményfedél mögött (a borító Meimei Ding munkája), mint egy kettéfűrészelt babaházba, pillanthatunk be egy társadalom keresztmetszetébe, bele a semmi kis életekbe, bele a fenyegetőleg a szereplők szájra tapasztott tenyerű, manipuláló, kiszivárogtató, kriptaszagú diktatúrába. Mégis, minden kíméletlenség ellenére érzéki regény ez, színes, szagos, neszezős nagyeposz, melyben a hús fájdalma mögül azért elő-előbuggyan néha az a “véletlen, alig látható rés, ami az émelyítő látszat és a görcsös önfeledtség között húzódik”, a boldogság is.
A regény nagyívű szerkesztésmódja három fő egységre, három, látszólag különálló történetre tagolja a könyvet. Lassanként csepegtetve azonban felsejlenek a kapcsolódási pontok, míg végül az utolsó fejezetekben eljuttatja az olvasót oda, ahonnan tulajdonképpen a nemtörténet indult. Papp Sándor Zsigmond pazar érzékkel minden nagy egységet a dramaturgiai csúcsponton zár le, ő is, hogy úgy mondjam, manipulál, szivárogtat, ezzel is ügyesen szítva az olvasó kíváncsiságát. Közben pedig, mintha szétszaggatná, visszafelé pergetné az időt: a jelenből a múlton át szinte észrevétlenül eljutunk, mintegy visszahátrálunk a jelenbe, azaz a regény elejére. Vagyis a végére. Neszes semmi. Fogd meg jól.
“Hát nem érti? Ezekben megállt az idő. A vér megszokásból kering bennük. Halottak, csak még lejárnak kenyért.”
Szép, tiszta próza ez a Papp Sándor Zsigmond prózája. Terjedelmessége ellere sem felszínes, fecsegő. Pompás humora van. A fejezetek kisebb egységeiből tisztán érezhető, hogy az író nagyon erős a kisepikai műfajokban. Is. Jegyezzük meg jól a Háromnevűt. Jegyezzük meg, mert szeretjük.
Papp Sándor Zsigmond – Semmi kis életek (5/5)
(Ez az írás eredetileg a Gittegylet.com-on jelent meg.)