952. rácsos irka

A Bieber is olyan, hogy azzal se egyszerű ám szót érteni.
– Csinálok egy kávét, kérsz Pistám? – MitFerike? – Kávét. Mondom csinálok egy kávét. – Ja, ja, kérekFerike, kérek.

Süket a Bieber, mint az ágyú. Hozzá ordít. Nem geciségből, persze hogy nem geciségből ordít, csak süket. Pedig rendes csávó, arany szive van neki amúgy. Sokat röhögünk rajta. Ahogy horkol – mer nem egyszerűen horkol a Bieber, hanem valahogy úgy szakaszosan, hogy kkhhakkkhhh-kkaahhhkkk, tudod, na, mint azok a gégemetszett csávók, vagy hogy. Sokszor má azon a ponton vagyok, hogy hát ez, bazmeg, egyszer még megfullad itt nekünk.

Mondjuk, ezt még lehet szokni, csak amikor álmában ordibálni kezd, meg dobálja magát, na az kész. Amikor végre épp elszunyálsz, azt arra ébredsz, hogy ez ordít, mint a fába szorult. A Lacika tiszta ideg olyankor, nem győzi bökdösni, hogy Bíberbazmeg, kussójámá, nem lehet tőled aludni, a Bieber meg, hogy mivanmivan?, azt ahogy horkanva felpattan, mint a jancsiszeg, mindig bebassza a fejét a mennyezetbe, mi meg röhögünk.

Elcserélte az ágyát a Kígyóval, mer a Lajoska, tudod, az a neurotikus kis nyiszlett tirpák, mindig odabaszta elé a stokit, de úgy csontra bele a Bieber szájába, hogy a Pista semmit se látott tőle, azt amíg a tévé ment, a Lajoska föl se emelte a seggét, ott fonódott a stokin egész a monoszkópig. Na, attól mindig fölment a pumpa a Bieberben.
– MitmooondFerike?  – Nem tudom, Pistám, nem figyeltem. – Akkó hangositsdmáfölFerike azt a kurva tévét, ha má nem látok, legalább halljak valamit. – De jobban má nem tudom, csutkán van, Pistám. – Ááá, aggyad ide azt a távirányítót Ferikebaszod. – Hát mondom.

Addigra má majd szét robbant, piros volt az ember feje az idegtől, de persze meg se bírt mozdulni a Lajoskától. Úgy kellett neki kikúszni az ágy végén. Ott meg ott a fal, úgyhogy be volt oda préselődve a Bieber az ágy meg fal közé, föl volt tapadva a kis hordótestével, mint disznóbél a toron, a falra. Na azt olyankor ami a csövön kifért. Hogy ménemrohattálmeganyádba tekisszarfaszute. Má persze hogy a Lajoska ménem. És akkor ez még az egyszerűbbek közül való. Hú, hogy cifrázta olyankor a Bieber. Pedig nem egy agresszív köcsög különben, télleg. Inkább mondám, hogy olyan jóindulatú balfasz.

Most van itt harmadszor. Amikor épp nincs benn, ilyen apróságokból tengeti magát, hogy kocsikat tör föl, azt amit talál. De bazmeg, én nem is tudom elképzelni, hogy a picsába. Ezzel a hallásal hogy tudja ez ezt csinálni?
Különben, azt mondja, az anyjával él. Na az is… – elmondom még ezt a kis szineset a Bieber jellemrajzához.

Szóval meséli a Bieber, hogy éppen készül a zsiványságra, körbenéz, azt mondja, jóvan, tiszta a terep, azt valami baszom kővel épp nagyba készül beverni a szvift szélvédőjét – de nehogy azt hidd, hogy az újét, á, az nem is a Bieber lenne; valami lerobbant, oldszkúl fos szuzukiét -, szóval, épp készül beverni a szélvédőt, egyszercsak hallja, hogy valaki a nevén szólítja. Piista. Körülnéz, semmi. Azt mondja, má arra gondolt, tisztára bekattant itt az idegtől, azt hallucinál, erre megin hallja: Pista. Hát, az anyja volt, ott álldogált má egy jóideje a háta mögött a Biebernek.
– Micsinász itt, tePista? – Hálátod. Föltöröm ezt a kocsit. – De mér, tePista? – Mér, hát cipőt akarok venni magamnak. – Jaj, dehát mér nem szótál, adok én neked pézt cipőre, tePista.

Baszki, a nyolcvanéves anyja kihesszelte a Biebert a villamosról, hogy ott akciózik, azt képes volt leszállni. Az milyen.
De az a durva, hogy ugyanez volt a szitu a hattyú urakkal. Csak azok nem mondták neki, hogy jajmérnemszótál, tePista, hanem nagy jóindulattal mingyá adtak is neki egy karperecet.