Tudja, mi az a fellevél? A fellevél a rózsán, látja, itt a virág tövénél, azt jelzi, hogy egészen friss a virág. Mikor hervadni kezd, először a felleveleket szedjük le. Ha hiányzik a fellevél, abból tudhatja, hogy már régebben lett vágva.
Ó, a virág, az mindent elmond ám, ha jól hallgatja az ember. Pedig nem mindegy például az se, hogyha szárad, peregve szárad vagy foltokban. Mert ha peregve szárad, szomjazik, de ha foltokban, akkor fuldoklik a vízben.
A virág is csak olyan, mint az ember. Mert hát, ha valami bajunk van, mi is csak kókadozunk, hervadunk, így van-e? Ugye, hogy így?
Az én nagyanyám, aki még igazi parasztasszony volt, az én német ajkú, sváb nagyanyám mondta mindig – istenem, még most is a fülemben cseng a hangja -: ne akarjál te fiam okoskodni, majd a virág az tudja, mi kell neki. Majd szól. Te csak figyelj, nincs más dolgod, figyelni és meghallani, mit mond. Én akkor a pesti gyerek kivagyiságával azt gondoltam, ej, mit magyaráz nekem, hiszen hát még s villamosra se tud egyedül felszálnni az én nagyanyám. De tudja, később rájöttem, mennyre igaza van.
Tudja, én műszaki vagyok, gépész, a szakmám szerint, ez itt, a virágozás, nekem ilyen fitneszbérlet, hogy úgy mondjam. Kikapcsolódás, hobbi.
De ahogy a virág beszél hozzám, na azt megtanultam meghallani. Aztán az évek alatt rájöttem, hogy ez pont így van az én szakmámban is. Hogy a fém is megmondja ám, ha valami baja van. A vas is beszél. Azzal, ha elhajlik, megrozsdásodik, jelez. Tudja, a természetet nem lehet csak úgy átlépni, felülírni.
Adjak valami szatyrot, amibe beleteszi? Nem? Majd magához öleli? Ó, azt a virág nagyon szereti ám. Meg azt is, ha beszélnek hozzá.
Tudom, hülyén hangzik, de a virághoz beszélni kell. Na, mi itt persze beszélünk is hozzá eleget. A kolléganőm is meg én is. Mert mi ilyen nagybeszélős fajták vagyunk, látja. Ilyen szószátyárok.