Meséltem már neked erről. A macskaszemes rádióról. Világított az a zöld fény a Csabi arcán, ahogy fölizzott a karcsú elektroncsőben. Tudtam, biztosan tudtam akkor, hogy az a budapesti mesélősbácsi azon az elektroncsövön keresztül nézi, figyeli, ahogy ott kucorgunk, két kerekszemű kisgyerek, az ócska fotelben, bűvölve a macskaszemet, hogy lát minket onnan a Bródy Sándor utcai öregépületszagú stúdióból. Jó volna tudni, gondoltam akkor, hogy lát minket, milyennek, ebben a kucorgó figyelésünkben, a Csabit, meg engem; jó volna tudni, milyenek is vagyunk onnan ide, milyenek vagyunk visszafelé. Jó volna, gondoltam, ha egyszercsak kiszólna nekünk abból a nehéz, állott szagú nyersvászonnal borított hangszóróból, kibeszélne a fehér bakelitgombok fölött, úgy szólna ki, hogy Kedves_hallgatóink, most néhány percre megszakítjuk műsorunkat, és akkor mondana nekünk valami személyeset, a Csabinak, meg nekem, vagy legalább kikacsintana ránk a macskaszemen keresztül.
Mindez ott van valahol a szürkezónában, ami a hipokampusz, úgy van ott, olyan télies-borongósan, olyan színevesztetten, ahogyan innen látok be azon a kerekszemű kisgyereken a keresztül, aki voltam, ide, a Bródy Sándor utcai öregépületszagú stúdióba. Ahogyan innen látok visszafelé.
Tegnap adta le a Lénárd első fejezetét a rádió. Tegnap eszembe jutott az a régi macskaszemes, az a nehéz, állottszagú nyersvászonnal borított, fehér bakelitgombos gép. Tegnap én voltam az a mesélős(nem)bácsi az öregépületszagú stúdióban. Tegnap ti voltatok én. Tegnap néztelek titeket kucorgó figyelésetekben a bűvös zöld macskaszemen keresztül, tegnap kikacsintottam rátok. Tegnap megláttam, milyenek is vagyunk visszafelé.
A Sándor is örülne most velem, de nagyon. ::))