Valami mélyet, valami lírait vártam, valami naagy kibaszott férfilelket, de olyan direktbe, érted, úgy bele a képembe. Úgyhogy megmondom, először halálra idegesített az a nyers, egyszerű közlésmódja. Meg a rengeteg dialóg, amitől mostanában szinte elszoktam. Mondhatni, a Jane Austen szárazsága jutott róla eszembe.
A vadászatnál folyton elkalandoztam. Férfikönyv, mit érdekel ez engem; nemi identitás tekintetében klasszikusan nekem amúgy is inkább a vad nézőpontja az ismerős, nahát. Avval győzködtem magam, hogy de a Kandinskys rész az elején, az milyen kurvajó volt, biztos lesz még olyan. És akkor ez kicsit fájt. Hogy lerombolta bennem az íróember nagyságának patetikus mítoszát. Az oltáromat. Aztán egyszercsak visszhangra talált a bennem élő férfiban, vagy mi, átütött lassan valami, a kort meghazudtoló társalgásbéli eszelős lazaság (amiért külön reskept a Szász Imrének); akkor elkezdtem marhára élvezni, úgy érteztem, meg vagyok közelítve, be vagyok vonva, haverrá vagyok téve – így szenvedő szerkezetben, igen. Tapogatni, ízlelni, érteni kezdtem az egész mögött húzódó, minden intellektuális szarakodástól mentes nyers férfierőt.
Máskülönben sokadszorra lep meg a férfilélek sallangmentes szárazsága – amit, a szakavatottak szerint, sörrel a szárazság okán, whiskyvel vagy pálinkával a sallangmentesség kedvéért illik locsolni – , sokadszorra szeretek bele.
A cselekmény folyásirányát tekintve meg talán soha életemben nem vágytam még annyira egy pohár sörre, mint amikor az Ernest azt mondta: a ládából, amelyet egyik bennszülött hozott a fején, elővett szalmatokostól egy üveg német sört; Dan hatvannégy üveggel hozott a német kereskedőállomásról, azokból vett elő egyet. Nyakát ezüstpapír borította, és fekete-sárga címkéjén egy lovas volt, páncélban. A sör még tartotta az éjszaka hűvösségét, s amikor M’Cola konzervnyitóval kinyitotta, sűrű-habosan, zamatosan buggyant a három pohárba.
Hemingway Afrikai vadásznapló
[És akkor itt említeném meg, hogy a férfiak cukrászdája nonstop nyitva van.]