avagy nem zörög a hara, ha a szél nem fújja
A római padra vártak – tudod, római padnak nevezzük azt a kis készséget, ami a lábat a megfelelő szögben rögzítve lehetővé teszi a törzsnek a vízszintesnél mélyebbre való süllyesztését, ezáltal dolgoztatva meg a hasi régiót. Ave caesar.
A római padra vártak, két harabús, hara-herótosan – a hara, az úgy ott volt nekik vizuálisan is, szelid lankák, kuporogva a fehér póló alatt, sörből-korból volt ott a hara, látszólagosan, de nem kirívóan. Máskülönben nem éreztették – a harát, tudniillik, vagy hogy szül-e a hara haragot a várakozás miatt; szóval, mondom, nem lehetett azt direkt észrevenni, hogy kirí-e a hara, csak amikor odébbálltak, támadt a gyönge gyanúm, hogy esetleg. Amikor arra a fitneszizére fölálltak, akkor. A diszkre. Ha nem a has, akkor a hát. A háttáji háj. A fartáji fertő.
Naszóval, csak álltak ottan a fitnesz diszken, egymással szemben álltak, az egymás szemében – mondhatni -, az egymáshoz tartozók, ahogy az elhelyezkedése van minálunk a páros diszknek – hogy jóformán közös lónak túros a rúdja -, a rúdba markolódtak, fönt a magasabb, lent a másik, s csak a kompakt szemkontakt, az. S úgy kezdték ringatni ritmusban ragadva a harát, kezdték a csípejükkel a hip_hausz-huzavonát; hullott alá, pergett lefele a férfierő a farpofák forgolódó izmán, rebbent az orca morca a diszkre a diszkrét riszában.
Na ezt a képet, ahogy egy meglett hímet meglep a vihogós kislányöröm, ezt. Úgy változol, mint a szél.*