~ hogy ne mindig csak szappanokról és/vagy fotográfiáról legyen szó ~
Egy ponton, valahol a felénél, kis híján feladtam – egy picit talán meg is sértődtem azon, milyen tapintatlanul, már-már arrogánsan szembesít saját felnőtt-fantáziám korlátoltságával –, de úgy voltam vele, ha már eddig eljutottam, csak nem hagyom annyiban.
Bizonyos tekintetben egyáltalán nem hátrány ám, ha az ember kényszeres, mert a regény a második felére új lendületet kapott, úgyhogy szörnyen bánkódtam volna, ha kihagyom – persze amennyiben kihagyom, nyilván sose tudom meg, hogy bánkódnom kellene miatta.
Feszes, szellemes, helyenként állati vicces, szinte P. Howard-i dialógok kerekedtek, hogy a tenyerembe temetett arccal, gurgulázva röhögtem a buszon. És bár a gyönge szívemet a bánat markolássza, hogy annyira üdítően talán már sose hat rám egyik könyve sem, mint annak idején a Vének háborúja vagy a Bezárt elmék, zárszóul sütöttem egy adag churrost Mr. Scalzi tiszteletére.
(John Scalzi: Állati gonosz, Agave Könyvek, 2024)