A Tigrisről tudni kell, hogy szerintem tök jól tud angolul, de a mentális korlátai egyáltalán nem esnek egybe a képességbéliekkel, úgyhogy például ebben is tökéletes társ, és ezt mi nagyon jól tudjuk együtt csinálni, hogy merő gátlásból inkább nem szólalunk meg, csak nagyon kifejező tekintetekbe tömörítjük a mondanivalónkat. Mondjuk a Tigris esetében ez a kis frappánsan kiaknázható szemmeregetésünk, tekintve az egy négyzetméterre jutó kivarrt bőrfelületek mértékét, és a Tigris némileg túlzó testmagasságát, idegenek számára eléggé félreérthető; a Sinkovič néni arcán például komolyan megvillant egy kis aggodalom, amikor a Tigris a hatalmas mancsát kézfogásara nyújtva közeledett felé, majd fölétornyosulva ráfókuszált, és egyetlen rendkívül sokatmondó tekintettel hosszú belső monológba kezdett, melyben csodálatos körmondatokban fejezte ki mély háláját a vendéglátásért, de mondani csak annyit mondott, hogy hvala, és közben fogalmilag lerombolta az időt. Na és a Sinkovič néni, aki amúgy szerb, de különben kizárólag németül kommunikál, megértette, és akkor eltűnt az arcáról aggodalom.
A víz is ilyen, hogy az is mentális korlátja a Tigrisnek, legalábbis azt állította magáról. Hogy a tigrisek egyáltalán nem szereteik a vizet. Hogy rendes tigris nem megy vízbe, mert részint a víz hideg, részint nem tud úszni, meg víziszonya is van neki. Namost nem volt.
Az iszonya, az mindjárt ott kiderült, mikor megláttuk a tengert, és csak csöndesen morzsolgattuk a könnyeinket a szemüvegünk mögött. Akkor azért még tartotta magát, bár szerintem ez csak a szalagkorlát, a levezetett ötszáz kilométer, meg a tartózkodó férfipresztizs miatt volt. Aztán belemászott mégis.
Na és hát ezzel a kis korlátlanságával újabb jelentős hányadokat fedett le az önbizalmi vaktérképén.