Úgy két hónapja volt meg nekünk a lyuk a falban, közösségileg; szépkilátásnak kezdtem nevezni magamban, az időre való tekintettel, t.i. valamit, amivel kéthónapnyi közös történelmet ír az ember, egyszercsak már nem lehet tovább a határozatlan névmások körvonaltalan mezsgyéjén terelgetni, hát lett a szokásjog és az ismeretség okán neve neki, szépkilátás, a perspektíva emésztő ígérete, a szó legszorosabb értelmében. Két hónapon keresztül hallgatta a kommunális háló kényszerű közelségében a Jucó néni, a Hallgatagszomszéd, az Agárdi úr, meg az ÚjLakók, ahogy a hőségben forgolódó éjszakákon monoton tiktakot ver a vizelet a műanyag szennyvízstrangon.
Szóval úgy volt nekünk ez a lyuk a nihilbe bele, hát jobb híján kialakítottunk vele valamiféle személyes kapcsolatot, ki-ki a maga habitusa szerint, és akkor ma arra ébredtünk, hogy befalazták.
A Wong Kar-wai film jutott eszembe, amire még a Pál beszélt rá, amikor mindenáron szándékában állt megváltani az életemet – nagyon jó kis film különben. Abban volt, hogy a pasi egy fal üregébe súgta bele a titkát, a reménytelensége fájdalmát, aztán betapasztotta sárral.
Hogy ugye nekünk is itt volt a lehetőség. A súgólyuk. Erre tessék, én meg nem voltam eléggé résen. Bár őszinténszólva egyáltalán nem jut eszembe semmi, amit belesúghattam volna.