Elegem volt, azt kiabálta, meg hogy mindenki elmehet a picsába. A düh kirobbantotta a lakásból. A fia az ajtó mellett ácsorgott, a folyosó sötét hűvösében, csöndesen szólt, hogy na, na, meghallják a szomszédok. Szarok a szomszédokra, vágta erre oda, majd még bocsánatot kérek a szomszédoktól, mert meghalt az anyám.
Azt gondoltam, nahát, nem is tudtam, hogy az anyja valakinek. Valahogy nem olyan fajta volt, nem olyan valakianyja fajta. Biztos a dekoltázs miatt gondolhattam. Na és, hogy mi lesz most a dekoltázzsal. A Táncossal mi lesz, az albínó-félével. Hogy ott marad majd egyedül a csipkékkel, matyómintás tányérokkal, gumikutyákkal telezsúfolt lakásban, abban a giccses kis babaszobában. A zenélő órával, ami minden egészkor az Örömódát játssza. Mi lesz most a Táncossal, hogy nincs több koreográfia.
Mire kimentem, a rokit bezsúpolták egy kis fekete mikrobuszba. Nagy, tág terek tátogtak hirtelen a folyosón, éhes hiányjelek. A roki hűlt helye. A Katus mondta, hogy lesz hely legalább. Hely, az lett. A Katus azt is mondta, hogy el tudom engedni azt a kis szorítást a torkomban, az élet nem áll meg, és végtére is tényleg lesz hely. Amúgy – kérdezte aztán a Katus – hány éves is volt, aztán meg hogy, na látod, egészében véve szép, hogy ezzel a kis fogyatékával ilyen jól bírta, mondta, tisztára egy összetömörített heroikus kis élet, a Victor Hugo se fejezhette volna ki szebben, és amúgy is minden perc ajándék.
A rokit meg csak úgy bezsúpolták. A rokit, amin ott volt neki a teljes világnézete. Az az esszenciális victor hugo-i heroizmusa. Aztán azóta úgy oda-odakapom mindegyre a tekintetemet arra a hiányjelre, a hűlt helyére a rokinak. És akkor eszembe jut. Hogy jé, napok óta nem hallom az órát az Örömódát zengeni.