Bele lehetett nézni a napba. Komolyan. Április volt, vagy lehet, március. Csak azért gondolom, merthogy ott kulmináltak az ünnepek – csókolom, tetszik-e még emlékezni, a magyar tanácsköztársaság kikiáltásának mindenszentsége, meg a fénylő április négy, a hála ünnepe, hogy míg a szívünk ver, őrzi hűséggel szabadítónk hősi nevét, ugye. Miegymás. Szóval bele lehetett nézni a napba. Úgy szembesülni, vagy hogymondjam. A kötél meg széjjelvágta közben a segget, de mit számított, csak a dallamív kalimpálása újra és újra, és akkor még tudtunk énekelni ilyen mozgalmista módon, hogy kenderkötél a segg alatt, sej, haj, fel, le. Az volt a legjobb hinta. A kenderkötél. Semmi faxni, érted, tengerészcsomó, ne röhögtess, csak átveted a kötelet az ágon, megkötöd, a test súlya alatt meg majd szépen megfeszülnek a csomók – két csomó, kapitány uram, két csomóval haladunk -, amennyire kell.
Apa, csinálj nekem hintát. Aztán sose győztem kivárni. Az már a rizikósabb fajta volt, amikor keresztbe rákerült a deszka – ha nem felezőbe feküdt a kötélre, vagy rosszul kaptad el a ritmust, leborult az egész. Csak a macera volt vele. A deszkásból is több verzió volt: a négy csomós, ott külön hurkot csinált az ember a deszkának, abba dugta bele. Az nem volt olyan labilis, csak a nagy számok törvénye alapján az egyik csomó mindig eleresztett a deszkánál, aztán kurva nagyot lehetett esni. A két csomóshoz meg – két hosszú hurok, ág-deszka relációban -, nincs az a kötélmennyiség. Azt kipróbáltam nájlonzsineggel is, tudod, kék, meg fehér, mint a nyalóka, avval kötözték a bálát, na, abból volt elég. Meg volt benne rizikó. Az első szakadás után nem is forszíroztam. Úgyhogy summáztam, hogy kenderkötél. Legfeljebb széjjelvágja a seggemet.
Tudod, néha csak így előjönnek ezek a régi dolgok. Te, én úgy vágyakozom rá, hogy legyen itt az ablak előtt nekem egy hinta.