“– Mikor is halt meg a fia? – kérdezte hirtelen a tiszt.
– Lassan két éve.
– Valami olyasmit olvastam, hogy ilyenkor jön el a holtpont.
– Milyen holtpont?
– A gyászé. Elfáradnak az idegek, az emlékezet is tompulni kezd. Már nem emlékszünk, hogy mi volt rajta, amikor utoljára láttuk, és a hangja is egyre távolodik. Így aztán egyre nehezebb fenntartani a fájdalmat, pedig legtöbbször ez az utolsó kapocs, ami az elhunyttal még összeköt. “
Papp Sándor Zsigmond: Semmi kis életek
Összeállt, összeérett lassan egy elég személyes vonatkozású fotóanyag egy meghitt és otthonos kis térben, az ArtBázison, ahol február 27-ig szeretettel várlak benneteket.
A Papó háza című anyaggal nem egy narratívát elővezetni, egy nekrológot megszólaltatni volt szándékom. Sokkal inkább beavatás ez. Bemutatása egy személyes, már-már intim atmoszférának a gyászfeldolgozás, az adaptáció bizonyos szakaszában.
A fotók készítéséhez választott technika, a színek antikos kopottsága, a felvételek festményszerűsége számomra a valóságot egy elemeltebb, álomszerű szintre helyezik.
Az emlékezés és a fantázia oly gyakran elrajzolt, elnagyolt képei ezek a gyökerekről, a múlt ködébe tűnt időről, a veszteségről, a hiányról, végeredményben pedig a gyökereknek az anyaföldből való akarva-akaratlan kifordulásáról. Arról, hogy úton hazafelé vajon meddig pillantunk még be öntudatlan kényszerességgel a Táncsics utcába, ahol már senki nincs, aki fogadná kutató tekintetünket.