Az a nagy tudomány, mondta a Tigris, a gumimelegítő. Meg hogy azért ez elég nagy bátorság, a mínusz kettőben. Ő csak egyszer csinálta, plusz nyolcban pedig, mesélte, de még úgy is olyan görcsösre gémberedik az ember keze a sok kuplungolástól, meg a gáztól, hogy elő se bírja venni a farkát, ha ugyan megtalálja, amikor pisálnia kell. Meg aztán a slick üzemi hőmérsékleten úgy hetven fokos, akkor tapad rendesen. A vágott slick könnyű, nagyjából tizenöt fokos környezeti hőmérséklet felett üzembiztos, addig kemény, mint a beton, csak csúszkál össze-vissza, melegíteni kell. Na arra van a nagy tudomány, a gumimelegítő.
A gumimelegítő különben pont úgy néz ki, mint egy kerékre szabott korrekt kis széldzseki, egy villanypárnával kombinálva, azt szépen felrakják a boxban a gumira, és üzemi hőmérsékletre melegítik a rajt előtt. (Mondjuk, látok analógiát a tacskók, és egyéb kistestű házikedvencek téli toalettje, meg eközött, de.)
Namost, ha a vas menet közben elfekszik a kanyarban, a slick visszahűl és nem tapad. Olyankor jön a Safety Car – a pályán köröznek egész verseny alatt -, kiugrik belőle két fickó, és már pakolják is fel villámgyorsan a gumimelegítőt a kerékre, úgyhogy mire lélektanilag eljutsz arra a pontra, hogy egyáltalán felfogd, mi történt, a motor már üveghangon bőgve veri a salakot, meg a könnyű port a két fickóra, és máris visszaáll a pályára. Na, ez a nagy tudomány.
Ha így folytatom, hamarosan majdnem annyira személyes viszonyba kerülök a motorokkal, mint a lovakkal. Hm.