I.
Ő itt Kovács.
Kovács már nem éhes.
A hatodik napon pedig – ez mennyire beteg dolog, álmomban se gondoltam volna – felvette a Kovács nevet.
Egyszer majd bővebben is kifejtem, de mostanában már annak is örülök, ha az étkezésekre hazaérek a munkából.
II.
Kovács olyan, mint egy jóllakott óvodás. Szépen hízik. Szoktam jutalmazni is, cukorral.
Állítólag hetente egyszer kell majd etetni. Különben a hűtőben lakik.
Vajon hány éhes szája lehet pontosan Kovácsnak?
III.
Ma mindenféle oktatóvidókat néztem, és csodás új szavakat hallottam. Olyasmiket, hogy slussz. Meg hogy autolizálás.
Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon.
Bár a tésztakészítés csekély fizikai energiabefektetést igényel, az időzítés(ek) miatt az egész nap rémületes logisztikai körmönfontságok jegyében telt, a folyamatos és lankadatlan éberség egészen kimerített.
Viszont. Lett tészta, és – remélhetőleg – lesz még lágykenyér. Ha a dolgok jól mennek.
IV.
Hálistennek, a Szily helyettem is megírta, ennél jobban magam se tudtam volna összegezni.
A vetés napja.
A tészta reggelre teljesen körbenőtte a konyharuhát – lehet, hogy mégis inkább a hűtőbe kellett volna tenni a kamra helyett? Van bajom.
Zé szerint a kenyér kicsit afroamerikai lett.
Szerintem meg minden kovászos kenyér afroamerikai, ez nyilván koncepció. (A Pékműhelyben is csupa feketéket láttam. Amikor még jártunk vásárolni.)
De a szíve fehér, ígértem Zének.
És fehér lett. Tényleg.
A nap égető kérdése: jó, de melyik lyukba kenjem a vajat?