Úgy látszik, már csak ilyen istenkísértős népek vagyunk (vagy legalábbis beteges vonzódással viseltetünk az úgynevezett experimentális dolgok iránt), mindenesetre D. újabb jelentős lépéssel jutott előrébb Lehetetlen Terveinek megvalósításában.
Fejébe vette – többek között -, hogy összedob egy egyszerű hívót, és akkor nem vagyunk többé kiszolgáltatva a Kodak, az Ilford, meg a többi Főméltóságú Film- és/vagy Vegyszergyártó Hivatal szeszélyeinek, úgyhogy jöhet a világégés, vagy ami, bekaphattya.
Föllapozott valami kétes eredetű szakirodalmat, és kijelentette, hogy most pedig Rodinalt fogunk csinálni, de főleg ő. (Nem mondom, hogy nem voltak fenntartásaim, mert egyszer például már tojást is rohasztottunk az idők végezetéig, hogy majd lesz belőle albumin, csak aztán nem lett.)
A recept autentikus prezentálásban a Fotonlogon elérhető, annyit tennék hozzá lábjegyzet gyanánt, hogy könnyed 35 fokban, komplett vegyvédelmi toalettben, életem kockáztatásával én adagoltam a 20 gramm lúgot D. meglehetősen gyanús küllemű kotyvalékához, ami emberpróbáló küldetésnek bizonyult a maszk fölött folyton bepárásodó szemüvegben és az izzadságtól megtocsogósodott, mintegy 2 számmal nagyobb gumikesztyűben.
Végül a dolog várható kimenetele ellenére nem robbantunk fel, csak az apró mágneses keverőbaba csusszant bele a palackozásnál a lúgos szöttybe (megmértük, toltuk bele az indikátor lapocskákat, mintha nem lenne holnap), mire D. olyan viccesen döbbent rajzfilmfigura arccal nézett utána a tölcsér lyukán át, hogy kénytelen voltam nyíltszíni tapssal tetszést nyilvánítani.
Három feszült, várakozással eltöltött nap után kimértem 20 ml-t A Hívóból. Szemre nem annyira Rodinalra, mint inkább arra a házibarkács rozéra hajazott, amit annak idején apám pancsolt, mindenesetre halált megvető bátorsággal 1:25 arányban felhígítottam 20 fokos vízzel, minek eredményeképp az egész lötty aggasztóan bekékült. Kételyeimet azonnal megosztottam D.-val és néhány hasonlóan elvetemült barátommal, aztán az első sokkból magamhoz térve, egyszerélünk alapon ráuszítottam a tesztfilmre, egy Rollei RPX 25-re.
Recepttel most nem terhellek (ha kéred, kommentben boldogan megosztom), de az eredménytől leesett az állam. Annyira megindító volt, hogy gyorsan el kellett lőnöm az ötlyukúban felejtett, kitudjamikorbefűzött filmet. Utóbb kiderült, hogy kitudjamilyen is.
Ködösen rémlett, hogy a Schwarzschildet HP5-re számoltam (miért? miért?), csak ez a tekercs nem hogy HP5 nem volt, de egyetlen más, általam számontartott és használt filmmel se mutatott egyezést.
A nagy fejvakarászásban D. egy pszichológus rezignáltságával feltette A Kérdést, miszerint szoktam-e előmosni, és akkor megvilágosodtam.
Az előmosásnál mesés türkizzöld levet öntöttem le a negatívról, ebből összeraktam, hogy kétségkívül Foma. Mondjuk a hívásidővel kapcsolatban még mindig meglehetősen tanácstalan voltam, mert – ezt most lehet, hogy csak a bennfentesek fogják érteni, bocs -, a Fomának Schwarzschild tekintetében messze sokkal rosszabbak a mutatói, mint a HP5-nek, de D. – apa mindent tud! felkiáltással – rövid fejszámolást követően kijelentette, hogy a filmet pusholni kell +1 fényértékre, és hogy számításai szerint az 10 perc. (Leellenőriztem a vonatkozó szakirodalomban, és tényleg.)
Káprázatosan kontasztros, szépen laborált negatívok jöttek elő a hívótankból, és kicsit meg is sértődtem, hogy most először nem volt mit utómunkázni a szkennelésnél, így a szokásos félnap helyett félóra alatt képre pofoztam mindkét tekercs rollt.
Szóval A Hívó mesés, “főnököm” a labormunkát egyhangú elismeréssel nyugtázta, mi több, dícséretesnek minősítette, én meg tisztára mosolygósra elégedtem magam. Úgyhogy virágozzék a preparababra, meg a mindennapi sprituális epifániánk. Vagy valami ilyesmi.