Nem is tudom, mit mondjak. Annak a jelentőségét, hogy valaki 1994-ben, még a nagy információtechnikai robbanás előtt algoritmizált egy ilyen versgenerátort, nem vitatom. De valahogy olyan… sánta nekem ez az egész. És azért sánta, mert van nekem az az illúzióm, hogy nem azért szólalok meg, hogy beszéljek, hanem azért, hogy mondjak valamit.
A sorpárokról, amiket a “kötet”-ben olvastam, őszintén szólva nem vagyok túl nagy véleménnyel, holott a Disztichon Alfa technikailag, ahogy arra a szerző is felhívja a figyelmet, a disztichon ismérveinek tökéletesen eleget tesz, ügyel a sormetszetre, a bukolikus dierézisre, satöbbi. Az egész mégis valahogy gépiesen üres.
A számítógépppel történő versgenerálásnak az irodalomtörténeti vonatkozásai viszont végtelenül izgalmasak és újak számomra, és persze vitathatlanul lenyűgöz a szerző irodalom-, és nyelvelméleti alapossága.
Ja, különben, ha már versgenerátor, énbennem mindjárt gerjesztett is egy sok tekintetben sánta, de a szívemnek föltétlenül kedvest:
Hexameternek a rímtelen ívén gördül a sor,
ritmusa algo, de lesz-e vajon diszti a chon?
Papp Tibor – Disztichon Alfa
Magyar Műhely, 1994