“A küldetésünk egyszerű: az X Térség rejtelmeinek fokozatos felgöngyölítése, szigorúan kormányzati célokat követve, óvatosan haladva az alaptáborból, tapogatózva. Nekünk legalábbis ezt mondták.”
Amikor visszatértem az alaptáborba, a programozó gyanakvó tekintettel mért végig. Különös mátrixokat lát a szememben, mondta. Megváltoztam. Mintha valami fátyol vagy függöny ereszkedett volna a tekintetemre, tette hozzá.
Elfordítottam a fejem, mert hirtelen megpróbált belesni a függöny mögé. Vagy én próbáltam meg. Ettől zavarba jött, láttam rajta.
Megtaláltam a biológus naplóját, közöltem, aztán elhallgattam. Nem tudtam, bízhatok-e benne annyira, hogy elmondjam neki, a napló olvasása közben mindvégig ugyanaz az erőteljes érzés uralkodott el rajtam, mint gyerekkoromban, amikor jégcsapot nyalogattam. Valami furcsa mámor fogott el, ahogy a fagyos fájdalom a kisagyam felé kotort, vagy a hegye nyersen megsebezte ott hátul a lágy szájpadot. Belezsibbadtam. Aztán, amikor a legjobban ízlett, amikor a legerősebben markoltam, lágy vízként csurgott ki az ujjaim közül.
Nem tudtam, nem ijeszteném-e meg vele végérvényesen.
“Amikor az ember túlságosan is közel kerül egy nagy rejtély középpontjához, elveszti a távlatot, esélye sincs, hogy teljességében lássa.”
Nem szeretem a tudományos fantasztikumot. Bár ez az elmélet lassacskán bedőlni látszik. Bizonyára változom. Átváltozások zajlanak ezen a helyen, ahogy a biológus is írta, ezek az átmeneti életterek mélységesen természetellenes átalakulásban vannak. Kezdem megérteni, hogy “a halál nem ugyanaz a határ két oldalán.”
Jeff VanderMeer: Expedíció
Agave Könyvek, 2014