A Már(ton Gerló)czy Lajos védőbeszéde
A társas lény, ha egyedül marad és nincs dolga, rosszkedvű lesz. A mérlegen könyökölök. Tizenöt kilót mutat. Tizenöt kiló bánat.
Kérem, én szeretem a színes, széles vásznú stratég(i)ákat. Lehet, szakmai ártalomból. Vagy másodlagos nemi jellegből. Vagy mégis inkább szakmai ártalomból. Kívül mégiscsak tágasabb, ugye.
Nézem, ahogy itt dekázgat nekem a Márczy, dekázgat a prolitempójával meg a kékvérű dekadenciájával – tisztelt Esküdtszék, ne felejtsük el, tizenöt kiló bánat a mérlegen, ezt azért ne felejtsük el. Babaarcú férfi a pult mögött. Néha jól jön neki, néha nem.
Úr ír. Néha jól jön ki neki, néha nem. Szerintem.
Kérem, én a Gerlóczy Mártont nem ismerem. És mint ilyen, hajlamos vagyok a Gerlóczy Mártont azonosítani a hősével. Él, mint Márczy. Hevesen.
Tisztelt Esküdtszék, a fentiek tekintetbevételével tehát
– egyrészről hajlamos vagyok a Márczyt puszta kívülállásból csurom empátiával felmenteni. Megkövetni, a hús nevében;
– másrészről viszont hajlamos vagyok a Márczyn másodlagos nemi jellegből az egekig fölbaszni az agyam. Megkövezni, a hús nevében.
De. Azért azt ne felejtsük el, hogy végeredményben ez csak egy könyv. 1093 dekád. Maradhat.