Nem ez a kedvenc Kingem, de azér’ odavert rendesen.
A Hosszú vizuálisan rögzítette, majd időnként állóképszerű helyzetgyakorlatokban szemléltette az egyes fejezetek olvasása közben a hencseren általam felvett pozítúrákat – hát, izé.
A feszkó, az kérlek nem úgy vót ám, hogy jajistenem_mijöhetmég, hanem hogy szerkezetileg vót egy ilyen, hogyismondjam, zihálása, zaklatódása neki – mán a könyvnek, ugye –, amitől a feszkó úgy vót, hogy jajistenem_hagydmánabba. De mondjuk abba csak akkor hagyja, mikor mán kifordított-befordított minden karaktert, lecsupált, legallyazott minden jellemet – szeret, nem szeret, egy kicsit, szívbőligazán –, azt’ mikor mán egészen összedúlt, összebaszott mindent abban a kis derűs-joviális lelki állományodban – hogy ne mondjam, a spirituális állagodban -, na akkor egyszercsak váratlanul abbahagyja. Mondhatom, ölég puszta érzés.
Ápdét: Mondjuk úgy, hogy a Carrie White az amerikai funtineli boszorkány.
Stephen King: Carrie (5/4)