874. hideg napok

A Tulipán utca nyolcba már nem mentem el. Nagy volt bennem az akarás, nem mentem mégse.
Álmodtam pedig róla, a toccsanó kajszikról a magas téglakerítés tövében, a kaptárakról, a hintáról. A Bildóról, ahogy affektálva mondja a fridzsidert.

Fridzsider – mondja a Bildó, az alsó ajkán kerekedik egy picike, csálé csücsör, ahogy beszél, jé, nem is emlékeztem. Meg hogy van olyan karcsú a dereka, mint a Lollobrigidának. Másképp azt, hogy Lollobrigida, pont úgy kell ejteni, mint a fridzsidert. Na és abból származik az, hogy fridzsid.  – Az mi, az a fridzsid? Mi az? – Mi, hát hidegnő. Aki nem a férjét szereti, hanem a pénzt. Ah, különben az leszek én is, ha nagy leszek. Fridzsid – fölvetette a fejét szilajul.

Szóval a Bildótól tudtam a hidegnőt. Hogy az jó. A vért is, hogy van a vér a lányoknak. A sötétben súgta, hogy nem szabad olyankor fürödni. Hoogy, hát akkor a koszosba kell maradni? – szörnyülködtem, a  Bildó meg mondta bele  sötétbe, hogy á, csak pár nap az egész. – Neked már volt ilyen izé? Vér? Volt? – Volt hát. Már kétszer. – Kétszer? Mér’, az többször is van? – Ja, általában – mondta a Bildó, aztán csak bámultuk a zöldesen foszforeszkáló kapcsolót.

A ravatalozónál a Szécsi Pál szólt. Fák, virágok, fény, forgatni kellett a szemet erősen, meg az állat ráncbaszedni konokul. Ott állt a Bildó könnytelenül, öregre, kövérre és kicsire kopva. Csak a szája, az. Az alsó ajkán kerekedő picike, csálé csücsör – jé, nem is emlékeztem. A Bildó, akinek volt olyan karcsú a dereka, mint a Lollobrigidának. Vajon lett belőle hidegnő?

Azt gondoltam, pedig mindig is ott volt különben a Bildó elevensége mögött ez a könnytelen, öreg, kövér, kicsi nő, mindig. Meg hogy neki, a Bildónak mi mutatódik vajon elő az én kopásom alól.
Megöleltem. Olyan szaga volt, mint aki egy szellőzetlen gondolatcsapdában töltött harminc évet. Olyan szaga volt,  mint akinek van a vér, aztán nem szabad miatta fürödni. Olyan szaga, mint akire ráült az idő.