Hogy a Simig tényleg maga volt az atyaúristen, arról csak majd’ harminc év múlva győződhettem meg.
Őáltala, ővele és őbenne – ott ült a Simig az Atyának jobbján, és bár én a Simiget sohase láttam – ahogy egy valamirevaló atyaúristen se mutogatja magát csak úgy passzióból -, a Simig volt, hogy úgy mondjam, a szájhagyományunk. A kollektív emlékezetünk.
A Simig, a jó pásztor, rendre pénteken jelent meg, gondolom, már csak a böjt miatt is, és akkor is csak a páratlan heteken, a belügyek, ugye, jobbára a városi közkórházhoz kötötték. De kéthetente fölpattant a Jawára, és csak úgy repkedett a motoros bőrsisakjának állöve a szélben, ahogy a hársfa allén átrobogva begördült a falusi körorvosi rendelő udvarára, ítélni élőket és holtakat.
A Katót már akkortájt is kínozta az epe, mikor a Simig még csak pelyhes állú gyakornoka volt a hét szentségnek, úgyhogy a páratlanheti úrfelmutatásokon a Kató rendre mindig megjelent, a Simig meg olyan kenetteljes pofával tolta a szájába az ostyába göngyölt görcsoldó porokat, hogy abból kifolyólag a Simig neve fölírásra került a háziáldásba is, s még mikor a Francit a szívbaj gyötörte, azt az ostyába göngyölt port tolta oda neki a Kató, mondván, ami bévül egynek jó, jó az másnak is; a Simig adta, a Simig elveszi – hogy krónikus kólika a jobb, vagy kergült kapillária a bal bordaív alatt, egykutya, neki ugyan – a Katónak – tiltakozhat a Franci.
Szóval, mondom, a szájhagyományunk, a kollektív emlékezetünk volt a Simig, pedig akkor már rég fölpraktizálta magát a Jawán Budapestre, onnan meg tovább, egyenest a Teremtő elé. Akkor múlt el, mikor már a Katót temettük.
Ő-vel már vagy tíz éve ácsorgunk együtt a stúdióban. Aztán ma egyszercsak előjött a Franci, meg a Kató. S a Katóval, mintegy a Kató beágyazott függvényeként, a Simig. Ahogy kiejtettem a nevét – na és a Simig, mondtam -, Ő úgy kapott a homlokához, mint akibe rémes migrén karmol, és az izgatottságtól zihálva gyors egymásutánban vagy háromszor megkérdezte: Nebaszd, te tudod, ki a Simig?
Hát, izé. Mert övé az ország, a hatalom, és a dicsőség mindörökkön-örökké, ámen.