Na, mondjuk a tréler, az nem volt belekalkulálva.
Amikor anya először telefonált, hogy az öreg légtelenítette a hűtőt, meg tömítést is cserélt, akkor még röhögtünk, hogy dehát most volt fullszervízen, a Hosszú a saját szerelőjéhez vitte a kocsit, mert a szerelő, az ugye, bizalmi állás. Aztán anya másodszor is telefonált, hogy az öreg csak nem nyugodott, valami haverjával, aki különben szerelő – mert a szerelő, az ugye, bizalmi állás – kicseréltette a hűtőt. Akkor már nem találtuk annyira viccesnek. Aztán Kopernél persze felforrt a hűtővíz; mondta a Peti, hogy hát erősen a pirosba szaladt a mutató, és hogy – tette hozzá még lassan és tárgyilagosan, mert a Petit nem lehet csak úgy kizökkenteni – szerinte egy ideje már ott áll, a pirosban, tudniillik. Az öreg először csak csíkba harapta a száját, aztán szilaj, de visszafogott dühvel azt mondta, hogy bassza meg az a büdöskurvaisten – mást már nem mondott, mert akkor a Peti lassan és tárgyilagosan ránézett.
Estére aztán valahogy elfelejtődött, csaknem egy egész hétre. Biztos a nagy víz, a sós pára, meg a napsütés tette. Meg hogy jobbára gyalogoltunk. Utolsó nap jutott csak eszébe az öregnek, akkor úgy elkezdett sertepertélni a kocsi körül. Totyorgott a nyitott motorháztető előtt föl-le-föl-le rejtélyesen, mint valami bizalmatlankodó, rövidnadrágos sámán, kezében egy lefűrészelt nyakú kólásüveggel. Abból valami zöld löttyöt locsolgatott folyamatosan a hűtőtartályba, meg néha beindította a kocsit, kis gázfröccsöket adagolt, légtelenített napszámba, míg végül előkeveredett a Sinkovič néni fia. Akkor mondta neki az öreg, hogy áj hev e big problem, bikóz dö motor iz bojld, meg kérdezte is tőle, hogy vatsz jor opininjon, de az csak hümmögött ott a motor fölött, meg az állát vakarta, hátterében a hűvös Adriával. Akkor mondta az öreg, hogy méjbi szám er get in dö kúlör, hogy talán a légtelenítés, az megoldja, mire felderült a Sinkovič néni fiának az arca, hogy ja, ja, és akkor magyarázta az öregnek németül meg angolul, hogy hir iz szomeni monten, és az veri difikult az autónak, de majd ir géen di autobán, ja, ott majd lesz neki kúl er, meg minden.
Délutánra a helyzet kritikussá vált, a tágulási tartályban már a kartergázt is ki lehetett szagolni, csak hát víz, az nemigen volt benne. Az öreg hívta a haverját; légtelenítés, mondta a haver konstruktívan, meg még, hogy: az mindig segít. A Hosszú hívta a szerelőjét; hengerfej, mondta a szerelő konstruktívan, meg még, hogy: azzal onnan sehova, maximum kötélen. Ott álltunk hát szépen a tengerparton, totál befürödve.
Á, úgyis kész roncs, hagyjuk itt a picsába, azt’ kész – mondta a Peti lassan és tárgyilagosan.
Vontassuk el a Toyotával legalább a határig, azt’ ott már majd lesz valahogy – mondta anya kevésbé lassan és tárgyilagosan.
Az öreg nem mondott semmit, csak csíkba harapta a száját.
A Hosszú se mondott semmit, csak hívott egy trélert.
Mikor nagy nehezen elmakogtam a Sinkovič néninek, hogy proszim racsun, mert tumorró morning vil bi dö autoszéver at éjt o klok, vette az adást. Roppant lényeglátón csak annyit kérdezett: Auto kaputt?
Amúgy meg minden jó, ha jó a vége: a tréler faszán hazavontatta őket Piranból, mintegy nyolcszáz kilométeren át, majd otthon másnap az öreg autószerelő haverja megállapította, hogy a kocsinak tulajdonképpen semmi baja – lehet, azért a biztonság kedvéért légtelenítette -, az öreg szépen hazagurult vele, és harmadnap már beindítani sem tudta. Mondom: minden jó.