A Fagort kereste. Hogy hol lehet porzsákot venni.
Tudja. A márkabolt.
Ezen a soron.
Ezen a soron. Értem. Köszönöm.
Valami kis akcentusa volt neki, lehet, valami megfakult korból rajtamaradt.
Mint a tükörbársony nadrág, meg a félbunda, amilyet még a múlt a század elején láttunk. Tudod, az a hamis. Még valami kis sapka is. És kopogós cipő, ahogy fölfelé feszengett, a reklámtábla felé, hogy meglássa végre.
Ezen a soron.
Hogyismondjam, olyan éles volt. Olyan ugrásra kész. S hogy bármelyik kirakat lehetett volna a bejáratat: olyan nyugtalan.
Aztán, úgy mentében, hogy:
Tudja, azt mondták nekem, Dembinszky utca három-öt. Dehát ott…
Értetlenül széttárta a karját. Úgy mentében, mondom. Megint az a kis porlepte, antik röcögés.
Akkorra volt meg a bejárat épp. Arra hirtelen elernyedt a megkönnyebbüléstől. Hirtelen ideje lett, hogy körbenézzen.
Dehát mondja, micsoda utca ez, kérem?
A Damjanich.
A homlokához kapott – nem rácsapott, érted, csak mint aki váratlan belátástól tántorodik meg kissé, érintőleg. Még meg is mosolyogta magát.
Damjanich.
Ilyen szépen csak a Helen Mirren tudná. Dramaturgiailag meg talán a Szép Ernő. Hogy micsoda utca ez, kérem.
[Na tessék, megint lötyög rajtam a fixa idea.]