Azt mondja a Hosszú, hogy van benne – az állagában tudniillik – valami csirkeszerű. Meg olyan tintahalszerű ruganyosság. Meg hogy közben halszerűen omlós is, és van benne egy árnyalatnyi mocsáríz. Azt mondja, olyan, mint egy aprócska bicepsz. Egy ilyen kis buta izomcsomó, az kapaszkodik két ponton a csontba – nem ám úgy, hogy körbeöleli, meg rásimul a szövet, mint mondjuk a csirkénél, hanem hogy ráfog. Alul, fölül. Mint valami zászló, érted.
A Brehm szerint a hátulsó végtagokat a medenceöv rögzíti a törzshöz. A medenceöv az erősen megnyúlt, lapított, kardszerű csípő-, az ehhez csatlakozó szemérem-, és ülőcsontból áll, na és ezek együtt egy ilyen kétoldalt üreges, korongszerű cuccot alkotnak. Az üregeket máskülönben ízületi gödröknek nevezi a Brehm, abba kell ügyesen bepattintani a lábacskákat egy-egy ilyen kis gömbcsuklóval, csak biológiailag szabatosan azt combcsonti ízfejnek mondják. Na és hát van még nekik egy csomó olyanjuk, hogy limfaüreg, mert ezeknek még a bőrük alatt is limfaüreg van, kérlek, ami magyarul az izmok és az irha közti nyirokzsákot jelenti, úgyhogy emiatt a bőr és az izom csak vékony sávokban tud egymáshoz kapcsolódni, és ezért egészen könnyű kivetkőztetni önmagából. Ha az ember megnéz egy ilyen anatómiai skiccet, pont olyan, mintha a nagy békában lenne egy kicsike béka.
– Te – kérdem -, hát aztán a lábujjai? Azok is rajta voltak?
– A lábujjai? – néz rám – Ja nem, azok nem. Fönt úgy deréktájban volt elvágva, lent meg bokában. Pont úgy nézett ki, mint egy kis nadrág.
– Fúj – mondom erre, a Hosszú meg, hogy hát, azért ő sem enné minden nap, de érdekes volt. Meg hogy valószínűleg a hátsó lába volt neki. Márhogy a nadrágmetafora miatt.
– Aha – feleltem -, nyilván, ha nem volt rajta a feje.
– Nem, azt hiszem nem volt rajta.
Ja, mondjuk, csak feltűnt volna neki a korona, mikor lenyelte azt a békát.