Gyere át a Sárihoz, hívta a sógora, de csak a fejét rázta. Nem megyek – mondani csak ennyit mondott, gondolni meg, hogy hát fáj nekem az a sok fény, meg illat, a könnyű jókedv. Fáj látni, hogy irigy vagyok a mások örömére. Nem megyek inkább.
Két éve még a menye, az a nagyhangú, tenyeres talpas menye, az eljött. Attól legalább zajos lett kicsit a feje, olyan csupa szín, csupa hang, csupa élet lett hirtelen a kis műfa körül, ahogy a tányérokkal csörömpöltek. Annak a férje hiányzott, neki meg mindkettő; az ura vagy harminc, a nagyfia meg nyolc éve. De a menye, az legalább megmaradt neki, az a zajos, élettel teli menye, a nagyfia után.
Csak aztán úgy lett, hogy abba a nagy zajába a menyének mégiscsak ott volt valahol a csönd, a férje csöndje, mélyen, mardosón, hogy bele kellett abba süketülni neki, bele kellett halni lassan. Úgyhogy az is elment. A nagyfia után.
A redőnyt félig eresztette le, úgy állt az ablak mögött, leste, hogy botorkálnak kint a hóban. Mindenkihez jön valaki. A barátok. A rokonok. A gyerekek, tudom is én. Valaki mindenkihez jön, gondolta, csak énhozzám nem jön már senki. Hogy az ember ilyenkor irigy, attól csak még jobban fáj. Hogy hol a szeretet, ugye, pásztorok, pásztorok örvendezve.
Nem sírt. Az ember nem sír magában, jobban ismeri már ezt attól, mélyebben van ez, mint a könnyek – hát nem sírt. Az ember magában nem sír. Csak kér egy vállat a kis Jézustól, egy vállat, ahol majd jövőre.
Egy jó hozzászólás jó lenne