Kilenc bárányt festett köré a Lajos, kétszer is megszámolta a Manyi, kilencet.
Nem volt még beüvegezve a veranda, aztán ott ült a Lajos minden nyáron az árkádfolyosó végében, ott keverte a faroston a karcsú ecsetjével a sárgákat meg kékeket. Valami rokona volt a faluban, ahhoz járt le olyan nyaralóformán, aztán mikor a kocsmában a Miskával cimborákká itták magukat, bekvártélyozta magát oda a nyitott verandára. Legközelebb meg már egyenesen odahurcolokodott a bőröndjével a vasútról. A Miska farigcsált, nyeste a bőröket, a Lajos pedig pingált a maga örömére.
A Manyinak papírzacskóban selyemcukorkát hozott – annak az oldalára, a cukoréra persze, rá volt írva, hogy Budapest, mert pesti volt a Lajos -, az meg szájtátva leste, amint zörög a zacskó a Lajos finom, városi kezében.
Le is festette másképp a gyereket, kedvezni akart vele a Margitkának. Az meg, hogy: Lajos, a Krisztust fesse meg nekem, ha kedvezni akar, a Krisztus a jó pásztort. És a Lajos akart, úgyhogy megfestette; kilenc bárányt festett köré, kilencet, nem az apostolok cselekedetei, hanem az angyalok hierarchiájának régiói szerint, és a Margitka nem kérte számon a bárányokat.
– Hanem – töprengett évtizedek múlva -, különös egy ember volt az a Lajos. Mikor a halálhíre jött, nemsokra rá levél érkezett Pestről, a nagynénjétől, hogy a Lajos meghalt. Mindenesetre furcsálltuk, mert a levél a Lajos kézírásával volt megírva. Hát aztán ő volt. Megírta előre, azt adta postára a nagynénje, a Lajos sajátkezű nekrológját.
– Aha – mondta a Manyi -, emlékszem. Azt nem tudtam, hogy a Krisztust te kérted, mama, de a levélre emlékszem. Meg hogy micsoda vörös sörénye volt. Olyan vörös nincs is. Lehet, festtette a haját. Bár, vörös volt annak a szőr is a kezén.
– Az hát. Vörös. Hogy is hívták? Naumann… Naumann Lajos.
– Naumann? Ja… akkor nem hiszem, hogy festtette.
[minden nekem adott történeteddel úgy gazdálkodom, ahogy]