meg még annyit, hogy rettenetesen izgultunk. A Tigris részint a szociofóbiára való gyönge hajlama, részint a sztárbloggerek miatt, én meg egyfelől a sztárbloggerek, másfelől a szociofóbiára való gyönge hajlamom miatt.
A Tigris azt mondta, hogy mindent összevetve végeredményben arra jutott, hogy legfeljebb majd elácsorog mellettem, és ez rém megnyugtató volt, mert nagyjából ezen a gondolatkörön verekedtem végig magam én is, úgyhogy ebben maradtunk.
Factum, hogy a dohányzás a szociális háló egyik sarokpontja, úgy hat a kommunikációra, mint Negro a torokra, úgyhogy – tartva magunkat a tervhez -, hol a Tigris ácsorgott énmellettem, hol meg én őmellette – aktuálisan mikor ki volt a szóvivőnk, ugye -, és ezzel a kis fókuszátadásos módszerünkkel egész ügyesen tömködtük be a társalgási képességeinken időről időre megmutatkozó folyamatossági hiányt.
Az eredményességi mutatóink szerint
– Lady Gaga jóvoltából rájöttem, hogy az aktuális popkultúráról egyáltalán semmiféle fogalmam sincs;
– viszont megtudtam végre, miből készül a mochi;
– van egy meghívásunk a Tigrissel Japánba Sabolc jóvoltából;
– kiderült, hogy a Tigris tudja (milyenokos, milyenokos!), hogy lényegében mindegy, hogy a pillangók szárnyvége vertikálisan bekunkorodik-e, vagy sem, mert a repülés iránya úgyis horizontális, tehát a mozgásban egyáltalán nem zavarja őket;
– van egy további meghívásunk pajtáskodni a Mucival;
– mr.a csinálja a legjobb kacsamellet a világon;
– a Tigris az este impressziói alapján végre hagyta magát meggyőzni arról, hogy a bloggerség nem egy krónikus, vagy heveny lefolyású akut betegség, hanem mélyen emberi dolog, úgyhogy akár szövődmények nélkül, nyugodtan folytathatná is a blogolást.
Másszóval jó volt, nna. Hogy minek izgultunk… ?